Hogyan működött a „földalatti” könyvkiadás a szocializmus nehéz éveiben? Illegális tüntetések a rendszerváltás előtt. Dokumentumok, adatok röviden. Sok személyes élmény. I. rész | II. rész | III.rész
Jakab Lajos
A szamizdat belülről – az én történetem
III. rész: Az illegális sajtó és a kívülállók. Zárszó
A Republikánus Kör
A történet második feléhez tartozik a Republikánus Kör. 1987 nyarától Nagy Jenőnek, az ABC szamizdatkiadó vezetőjének a lakásán, a Kalászi úton (III. kerület) hetente rendszeresen voltak összejövetelek, beszélgetések. Aztán ezeknek a találkozóknak az eredményeként alakult meg a Republikánus Kör 1988 áprilisában. Valószínűleg ezeknek a beszélgetéseknek a során ismerkedtem meg Hermann Péterrel, akihez köthető a legtöbb kezdeményezés a Republikánus Körben.
*
Hogy miért nem emlékszem pontosan néhány dologra, annak megvan a sajátos oka. Amikor ezek a dolgok történtek velem, nem tudtam, hogy ez a sok minden egyszer később „történelem” lesz. Én részt vettem sok mindenben, néha kezdeményezőként, de akkor nem gondoltam, hogy fel kellene írni, hogy mikor, mi történt, mit csináltam. Így, utólag meg már csak körülbelül emlékszem arra, hogy egy-egy esemény mikor történt. Történetem előbbi részeiben is előfordult, hogy néhány dolog pontos időpontjára nem emlékeztem. De ezek a bizonytalanságok soha nem voltak olyanok, hogy lényegesnek mondhatók lettek volna. És ez a fontos! A Republikánus Kör témájánál sem bír nagyobb fontossággal, hogy például pontosan mikor ismerkedtem meg Hermann Péterrel.
*
Ez a kis kitérő után tehát folytatom a Republikánus Körrel. A Republikánus Kör egyfajta „vitafórum” volt. Rendszeresen hétről hétre találkoztunk, és egy-egy témáról beszélgettünk, majd megszavaztuk és kiadtuk a Kör állásfoglalását az adott témában. Először magánlakásokon találkoztunk, majd később rendszeresen, hetente a XIII. kerületben, a Visegrádi étteremben jöttünk össze. Általában 40-50 ember vett részt az összejöveteleken.
Én egyébként egy idő után többet szerettem volna. Azt szerettem volna, ha a Kör átalakul párttá. De mások ezt nem igazán szorgalmazták. Hermann Péter sem gondolta ezt így, ezért a dologból nem lett semmi. (Egyébként a Republikánus Kör tevékenységéről egy elég jó összefoglaló kiadvány jelent meg annak idején.)
Viszonyok a szamizdatos társaságban
Bár nagyon nehéz megítélni, de becslésem szerint kb. 300-400-an lehettünk szamizdatosok. Ebbe beleértem a tényleges nyomtatási, kötési, kiadási tevékenységet végzőket, a szerzőket és azokat is, akik nemcsak saját „fogyasztásra” vettek át szamizdatokat, hanem terjesztették, tehát másoknak, ismerősöknek vagy kevésbé ismerősöknek is adtak el kiadványokat. Főleg budapestiek voltunk. Vidékiek is voltak, de azokkal ritkábban, rendszertelenül találkoztunk. Ennyi emberről nem vállalok teljes képet alkotni. Alapvetően a saját szempontomból írom le a dolgokat, azt, hogy én hogyan láttam a kapcsolataimat másokkal.
Először is voltak azok, akikkel csak ritkábban, nem rendszeresen találkoztam. Ilyenek voltak például a Beszélő folyóirat szerkesztői, vagy az Égtájak Között-et készítők. A kapcsolatom ezekkel az emberekkel konkrét, tárgyszerű volt. Volt például valami közös, elvégzendő feladat, kinyomtatandó anyag stb. Ezeket rendben megbeszéltük, és mindenki a megbeszéltek szerint elvégezte a dolgát.
Demszky Gáborral nagyon sűrűn találkoztam, legalább hetente egyszer. Vele voltak közös kiadványaim. Megbeszéltük a dolgokat, és aztán mind a ketten elvégeztük, amit megbeszéltünk. Rendben ment minden. Az egymás közötti viszonyunkra szinte mindenkivel ez volt a jellemző.
*
A kevés kivétel egyike az egyik szamizdat kiadó volt. Neki sok minden nem sikerült, sok könyvet elvittek tőle a rendőrök. Nem csoda, hogy sok kudarc érte, hiszen nem is igazán konspirált. Többnyire a saját, a rendőrök által jól ismert lakásában készítette a szamizdatot, ahelyett, hogy inkább egy kevésbé ismert helyet választott volna. Ez szerintem felért a „nulla” konspirációval. Sértettségében másokra gyakran rosszindulatú megjegyzéseket tett. Szerintem az irigység beszélt belőle. Még a legközelebbi munkatársaival is csak rövid ideig tudott kijönni.
De hangsúlyozni szeretném, hogy a szamizdatosokra nem az ő viselkedése volt a jellemző, ő volt a kivétel. A legtöbb emberrel általában jól lehetett együttműködni. Nem írom le ennek az összeférhetetlen kiadónak a nevét. Neki ma is, amúgy is, elég baja van, melyet elsősorban ő maga okoz magának.
*
Másféle felosztásban is lehet beszélni a szamizdatosokról. Voltak, akik azt mondták, hogy két részre oszlott a társaság. Az „elitre” és a „plebejusokra”. Az „elitbe” tartoztak a Beszélő szerkesztői és esetleg még Demszky Gábor. A többiek meg voltak a „plebejusok”. Talán van némi igazság ebben a felosztásban is.
*
Külön megemlíteném Krassó Györgyöt. Krassó érdekes életmódot folytatott. Általában éjjel volt fent, egész délelőtt aludt, és nagyjából a délután második felében kelt fel. Ha valaki délután 1-2 óra felé látogatta meg, az neki még túl korán volt.
Minden vendégéhez ez volt a szokásos első kérdése: „Kávé, tea, alkohol?” Így kérdezte meg, hogy mivel kínálhatja meg a vendéget. Ez a három szó a vendégei körében szólás-mondássá vált.
Krassó mindig, mindenhonnan elkésett. Egyik alkalommal nagyon a lelkére kötöttem, hogy ne késsen el a találkozónkról, mert nekem utána tovább kellett mennem egy másik találkozóra. Jellemző, hogy ő még ekkor is elkésett! Ezek ellenére kedveltem őt. Állandóan sietett, rengeteget dohányzott. Gondolom, ezek is közrejátszottak abban, hogy szívbeteg volt, és sajnos, korán meghalt.
*
Végül megemlítem a szűkebb társaságomat, akikkel a leggyakrabban voltam együtt. A kb. 20 fős, hozzám legközelebb álló társaság a közvetlen segítőtársaim, valamint a Katalizátor Iroda kiadó és az Inconnu szamizdatos művészeti csoport tagjaiból állt. Ők körülbelül 20 és 25 év közötti fiatalok voltak. Nagyon sokat voltunk együtt, gyakran tartottunk házibulikat, és jártunk koncertekre.
Az egyik legemlékezetesebb „buli” ha jól emlékszem, 1986 szilvesztere volt. Körülbelül 200-an voltunk Krassónál. A társaság összetételéről elmondanám, hogy természetesen nem ismertem mindenkit. Hozzánk, a kifejezett szamizdatosokhoz sok kívülálló fiatal csatlakozott ezen a szilveszter éjszakán a buli kedvéért. Bár akkor sem mobiltelefon, sem internet nem volt, a városi fiatalok mégis megneszelték a várható nagy buli hírét, és nagyon sokan jöttek el Krassó és a szamizdatosok bulijára.
Krassó talán a 3. emeleten lakott. A lakás természetesen teljesen tele volt emberekkel, de annál sokkal többen voltunk! Akkor éjjel még a ház lépcsőháza is tele volt velünk. Emlékezetes, nagy „kaland” volt!
A kívülállók a szamizdatról, az első utazások nyugatra
Mostanában beszéltem több olyan emberrel, akik annak idején nem voltak benne a szamizdatban és kívülállóként érdeklődtek, hogy hogyan történtek akkoriban a dolgok. Az egyik leggyakoribb kérdés az volt, hogy megvertek-e a rendőrök? Nos, engem nem vertek meg.
Amikor én lebuktam, például találtak nálam ezer példányban szamizdatot, mivel mást nem tehettem, hagytam, hogy elvegyék tőlem a könyveket. Nem vitatkoztam velük. Tudtam, hogy nem lett volna értelme. Mindezek miatt engem nem vertek meg. Ha másképp viselkedtem volna, például nekik rontok, verekszem, üvöltözöm, akkor lehet, hogy jól megvertek volna. De én nem láttam ennek értelmét.
*
Másik gyakori kérdés, hogy miért tudtuk megtenni mi, ellenzékiek azt, amit tettünk. A kívülállók közül sokan azt gondolták, hogy az ellenzékiek közül többen csak azért úszhatták meg a dolgokat, mert „beépített” emberek voltak, és a rendőrök hagyták, hogy bizonyos korlátok között sok mindent megcsinálhassanak. Ráadásul sok olyan példa volt, amikor valaki, aki nem tartozott az ellenzékhez, csak egy „apróságot” követett el, például a munkahelyén szabadabban beszélt, de mégis kirúgták ezért az állásából.
Az átlagember számára érthetetlen volt, hogy hogyan tehették meg az ellenzékiek azt, amit megtettek, miközben mások sokkal kisebb dolgokért is súlyos büntetéseket kaptak.
A magyarázat az, hogy a dolgok másképp működtek, mint ahogy sok ember gondolta. Az, aki csak valami keveset tett a „rendszer” ellen, de ezt egymagában tette, sokkal rosszabbul járt, mint az, aki lényegesen többet csinált ugyan, de szervezetten, vagyis nem egyedül tette azt, amit tett. Ráadásul sokat számított, hogy a külföldi sajtó, például a Szabad Európa Rádió rendszeresen bemondta, hogy mi történt velünk, a szervezett ellenzékiekkel.
Ha valaki, aki nem tartozott hozzánk, például csak ott felejtett egy ’56-os iratot egy fénymásolónál a munkahelyén és ezzel lebukott, és mást ezen kívül nem is csinált, az elvesztette az állását, és mehetett valahova segédmunkásnak, hogy megéljen valamiből. Ráadásul az útlevelét is elvették.
Az ilyen „magányos hősök” sajnos nem sokra mentek. Ha valaki „beállt” az ellenzékiek közé, természetesen az is elvesztette az állását, és sokáig nem utazhatott nyugatra.1
Mi, ellenzékiek tudtunk egymásról, tartottuk egymással a kapcsolatot. Ahogy már említettem, ha közülünk valakivel történt valami, azt bemondta a Szabad Európa Rádió. (Az én nevem is többször elhangzott a könyvelvételek kapcsán a Szabad Európában.) Az, hogy ismertük egymást, a híreket továbbítottuk egymásról, védettséget is jelentett. Többek között ez jelenthet magyarázatot arra, hogy mi, ellenzékiek miért tehettük meg azt, amit megtettünk.
Velünk ellentétben viszont a magányos embert senki nem védte meg. A közvetlen környezetén kívül nem is tudott róla senki. Vele persze, hogy azt csináltak, amit akartak.
’85-86-ban néhányan, többek között Kőszeg Ferenc és Pákh Tibor éhségsztrájkot tartottak az útlevelükért. A dolognak nagy híre volt, és ezek az emberek értek el eredményeket. A magányos „elkövetők” meg egyszerűen csak eltűntek a „süllyesztőben”.
*
Felvetődik, hogy milyen volt a viszony a szamizdatosok és a „nem szamizdatosok” között. A kívülállók hogy tekintettek ránk?
Ha egy társaságban megismerkedtem valakivel és mondjuk a beszélgetés közepén szóba hoztam, hogy ki vagyok, és mit csinálok, akkor többnyire szimpátiával, érdeklődéssel fogadták a beszámolót a tevékenységünkről. Igaz, hogy természetesen nagyon kevesen mertek hozzánk csatlakozni.
Előfordult persze olyan is, aki kifogásolta, hogy tudomása szerint a szamizdatosok között vannak olyanok, akiknek a felmenői között kommunisták vagy zsidók vannak. Én erre azt mondtam, hogy nem az számít, hogy valakinek kik a felmenői, hanem nézzük őt magát és a nemes célt, hogy a szamizdatozással az ellenzék meg akarja törni az MSZMP tájékoztatási monopóliumát. És ez a fontos!
Összefoglalva, abból a szempontból szerencsés helyzetben voltunk mi, szamizdatosok, hogy a kívülállók közül sokan szimpátiával tekintettek ránk, bár tény, hogy közülük kevesen mertek tevőlegesen részt venni kicsiny mozgalmunkban. (És ehhez persze hozzá kell tenni, hogy bár sokan szimpatizáltak velünk, de ez azért nem volt annyira „tömeges”, mint Lengyelországban. Ott milliók támogatták a Szolidaritást, az ellenzéki szakszervezetet.)
*
A szamizdatosokkal kapcsolatban felmerülhet egy alapvető kérdés:
Miért nevezték magukat a szamizdatosok Demokratikus Ellenzéknek? Volt egy másik „nem demokratikus” ellenzék is?
Ha szó szerint vesszük, akkor a Demokratikus Ellenzék nem volt demokratikus, hiszen a benne kialakuló „hierarchiák” nem választások eredményeként alakultak ki. A „hierarchia” a különböző emberek tettein, múltján és a társaságban velük kapcsolatban kialakult „respekt”, hírnév alapján alakult ki. (Ezt egyébként nem tartom hibának. Illegális körülmények között természetesen nem lehetett volna belső választást tartani, másképp nem is lehetett csinálni a dolgokat.)
Mostanában két régi szamizdatos társamat (Gehér Józsi, Rózsa Gábor) is megkérdeztem, hogy mi a véleménye erről a kérdésről. Először mind a ketten azt mondták, hogy azért volt a társaságunk Demokratikus Ellenzék, mert a Kádár-rendszerrel szemben állt, tehát ellenzék volt és demokráciát akart.
Aztán, a beszélgetés későbbi részében a kép már árnyaltabbá vált mindkét esetben. Konkrét eseteket említettünk és kiderült például, hogy amikor annak idején valaki (K. Zsolt) a társaságból egy olyan szamizdat újságot akart indítani, amelyik erősen magyar nacionalista volt és az újság címe kb. az lett volna, hogy „Ébredő magyarok”, vagy valami hasonló, akkor azt a társaság már nem tolerálta. (Mostanában megpróbáltam megtalálni ezt az illetőt. Kértem volna az engedélyét, hogy beleírhassam a nevét az írásomba. Sajnos nem tudtam őt megtalálni, így nem írom le a teljes nevét.) Az előzőhöz hasonló másik példa, hogy amikor próbaképpen én az egyik ismerősömtől kapott trockista újságot felajánlottam terjesztésre, az már nem volt elfogadható. Tehát a szamizdatosok körében a „sajtószabadságnak” azért természetesen megvoltak a korlátai, voltak dolgok, melyek már nem fértek bele.
A Demokratikus Ellenzék elnevezésre az előbb említettől eltérő magyarázat is van. Közismert a sok évtizedre visszatekintő „népi-urbánus” ellentét. Egy értelmezés szerint a nagyrészt urbánus szamizdatosok, hogy megkülönböztessék magukat a „népiektől”, elnevezték magukat Demokratikus Ellenzéknek. A lánchídi csata című filmben Demszky Gábor beszélt arról, hogy először a Szabad Európa Rádió használta ezt a nevet a szamizdatosokra, aztán ez később elterjedt.
Én, ha mégis meg akarnám magyarázni a „Demokratikus Ellenzék” név eredetét, akkor lehet, hogy azt mondanám, hogy elsősorban valami szélsőjobbos ellenzéktől (melynek akkori létezéséről nem tudok) való elkülönülést, megkülönböztetést szolgált a „demokratikus” jelző. De igazából ebben nem vagyok biztos.
*
Az utolsó években az ellenzékieket már kiengedték nyugatra. Én – ahogy már fentebb említettem – kb. ’87-ben mehettem ki először egy egynapos bécsi buszos útra, de úgy, hogy komoly tortúrán estem át. Szó szerint levetkőztettek. Remélték, hogy találnak nálam legalább valutát stb. Végül is nem találtak semmit, pedig lett volna mit találniuk. Ugyanis volt nálam eldugott valuta a bécsi költségeim fedezésére. Az összetekert bankjegyeket (ne gondoljon senki valami nagy összegre!) a fényképezőgépbe tettem, a film helyére. Amikor kérdezte a tiszt, hogy van-e a gépben film, én természetesen azt mondtam, hogy van. Úgy gondolom, hihetően mondhattam, mert elhitte, és nem merte kinyitni a fényképezőgépet.
Miközben engem motoztak, a cuccaimat alaposan szétszedték, átvizsgálták, az egész busz rám várt. Amikor végül is a vizsgálat után visszaérkeztem a buszhoz, mindenki hallgatott, senki nem mert kérdezni semmit.
*
Véleményem szerint lényegében két dolog miatt engedtek ki nyugatra engem és másokat a hatóságok. Hogy jobb színben tűnjön fel a rendszerük a külföld előtt, és hogy lehetőleg belekeverjenek bennünket valamibe, pl. „valutázásba”.
Az említett egynapos bécsi utam után az első igazi nagyobb utam, amikor Londonba is sikerült eljutnom, 1988-ban volt. Találkoztam Krassó Györggyel, aki azokban az időkben Londonban élt, a bátyja lakásában. Sokat beszélgettünk, én könyveket akartam hazavinni Londonból. A Szent Pál katedrális közelében volt egy kis könyvesbolt, ami szerintem elsősorban kelet-európaiaknak, kedvezményes áron kínálta a főleg politikai tartalmú könyveit. Kb. 30-40 könyvet sikerült beszereznem. A Magyarországra érkezésemkor azonban voltak problémák. Elvettek tőlem mindent, a könyveket, a jegyzeteimet, a legkisebb cédulákat is. Később a könyveknek körülbelül a kétharmadát visszakaptam.
Politizálás, pártok
1989-ben sokan beléptek az akkor megalakult pártok valamelyikébe. Én szerencsére csak egy pártba léptem be, a Magyar Október Pártba.
Az Ideiglenes Tagsági Igazolványom
Részben a Republikánus Kör tagságából alakult meg a párt, de mások is csatlakoztak. A vezéregyéniség, fő kezdeményező egyértelműen Krassó György volt. Nagyon lelkes, rendkívül agilis ember volt. Megítélésem szerint Krassó egy becsületes ember volt, aki nem elsősorban hatalmat, hanem inkább demokráciát akart. Ezt úgy értem, hogy a Magyar Október pártban nem volt vezetőség, nem volt egy bármilyen nevű központi testület sem. (Más pártokban ez teljesen másképp volt.) Mindenki „egyenlő” volt. Még Krassónak sem volt hivatalosan semmilyen tisztsége. Így azonban egy párt nem tud, nem tudott igazán nagyra nőni, még, ha a szándékai tisztességesek is voltak. Kb. fél évig rendszeresen részt vettem a párt gyűlésein. Aztán kezdtem belefáradni. Jellemző, hogy amikor még este 11-kor vagy 12-kor is ment a hosszas tárgyalás egy-egy adott témában, akkor nekem már kezdett elegem lenni, és szerettem volna hazamenni. Nem volt ez nekem való. Ráadásul Philipp Tibi kifejezésével élve (Index: Kolozsi Ádám beszélgetése Philipp Tiborral) több „akcionista” fellépést hajtott végre a párt. Például látványosan átnevezték a Münnich Ferenc utcát Nádor utcává. Egy másik akció keretében pedig valahol Csepelen rántott levest osztottak.
Én ezekkel az akciókkal nem igazán tudtam azonosulni. Nem illettek az egyéniségemhez. Nekem nem ezek a látványos „happeningek” kellettek, én egy „komoly” pártot szerettem volna. Végül lassan „kiszálltam” a pártból anélkül, hogy ténylegesen kiléptem volna belőle.
Ide tartozik, hogy néhány szót szóljak a „rendszerváltozásról”, hogy miért csináltam én annak idején azt, amit csináltam. Hittem-e a sikerben?
Nos, annak idején, amikor a ’80-as években én elkezdtem a szamizdatokat csinálni, részt venni a tüntetéseken, én nem gondoltam, hogy ezek a mozgalmak sikerre vezetnek, vezethetnek. Előtte több évtizedet töltöttem el a „szocialista” Magyarországon. Ez a több évtized szinte a változtathatatlanságot sugallta sok ember számára. Nem igazán látszott esély arra, hogy komoly változások történjenek. Visszatekintettem a magyar történelemre, a vesztes forradalmak sorára, és így a pesszimizmus szinte természetes volt. Legalábbis utólag világos, hogy az, ami 1989-ben történt Magyarországon, nem volt forradalom. Azt hiszem, senki sem állítja ezt. És lássuk be, a változásokban fontos szerepet játszottak külső tényezők, az USA és a Szovjetunió viszonya, a gazdasági és fegyverkezési verseny alakulása a két nagyhatalom között, a Szovjetunió lemaradása az úgynevezett „csillagháborús” fejlesztésekben. (Részletekbe nem mennék bele.)
Azt azért szerintem persze el lehet mondani, hogy mi, szamizdatosok legalábbis elősegítettük a sokak által rendszerváltásnak nevezett 1989-es eseményeket és a mi tevékenységünk is része volt 1989 előkészítésének.
Ha nem különösebben láttam esélyt a sikerre, felvetődik a kérdés, hogy akkor miért vettem részt a szamizdatos mozgalomban? Úgy gondolom, hogy azért, mert egyszerűen nem tartottam demokratikusnak azt, hogy az országban csak egy párt van, és nincs választási lehetősége az embereknek. Logikusnak tartottam, hogy ezzel szembeszálljak, hogy a tájékoztatás pártmonopóliumával szemben fellépjek azzal, hogy szamizdat könyveket adok ki. Számomra ez természetes volt, és szinte így kellett cselekednem. Ezt csináltam, anélkül, hogy foglalkoztam volna azzal, hogy lehet-e ez sikeres. (Meg persze, azt is tudtam, hogy már elmúlt az 50-es évek kemény diktatúrája, tehát kevesebb volt a félnivaló.)
Amikor aztán megtörténtek a ’89-es, ’90-es események, én szkeptikus voltam. Nem igazán hittem, hogy a változások valódiak lesznek. Gyanakvással, bizalmatlansággal fogadtam az eseményeket. Csak miután megtörténtek az ismert politikai fejlemények, akkor, néhány évvel később fogadtam el, hogy történtek változások.
Ráadásul az új „modellben” is sok hibát láttam, látok. Tudom, a többpártrendszer sem tökéletes. De ez már egy másik írás témája lenne.
*
Fel szokták tenni a kérdést, hogy csalódás volt-e számomra az, ami 1989 után történt? Nos, számomra a rendszerváltás nem volt csalódás. Mivel nem vártam tőle semmit, nem is lehetett csalódás. Tulajdonképpen abban sem hittem, hogy egyáltalán lesz rendszerváltás.
Sokak szerint nem is volt rendszerváltás, legfeljebb csak módszerváltás volt. Ez az álláspont szerint manapság a politikai elit más, új módszerekkel, a demokratikus látszatokra többet adva irányítja a társadalmat.
A néhány ember által irányított sajtónak jelentős befolyása van a közvéleményre, és ezen keresztül a választási eredményekre. Így megkérdőjelezhető a választások demokratikussága.
Ahogy már említettem, mivel előzőleg több évtizeden keresztül a szocializmusban éltem, azt szinte megváltoztathatatlannak éreztem. Ezért aztán nem voltak „nagy reményeim”.
Zárásként
1990 után sok minden megváltozott. Az előző fejezetben részleteztem a politikához való hozzáállásomat. A politika ma is érdekel, tájékozott vagyok, de részt nem veszek benne a fentiekben elmondottak miatt.
Az 1990 utáni politikai változások után legális könyvkiadót alapítottam, megtartottam a szamizdatos nevet, az Áramlatot. A legális időszakban kb. öt könyvet adtam ki. Ezeknek csak egy része volt siker. Így lassan abbahagytam a könyvkiadást, és csináltam újra azt, amit a szamizdatozás kezdete óta csinálok, magánórákat adok.
*
A fentiekben már említettem, hogy 1990 után megtudtam 4-5 régi szamizdatosról, akik közül néhánnyal együtt szamizdatoztam, hogy annak idején besúgók voltak. (Több ismerősöm kikérte az anyagait a Történeti Hivataltól, és többnyire ezekből derültek ki a tények.) Például megtudtam az egyik nyomdászról, aki az utolsó időszakban nyomtatott nekem, hogy besúgó volt. Az, hogy megtudtam néhány besúgó nevét, nem nagyon rázott meg. Mindig tudtam, hogy voltak körülöttem besúgók, csak legfeljebb azt nem tudtam, hogy pontosan kik is voltak azok.
*
A dolgok „utóéletéhez” tartozik az is, hogy a Történeti Hivataltól én is kikértem a rám vonatkozó anyagokat, ami kb. 150 oldalt tett ki. Nagy meglepetéseket nem találtam benne.
*
Egy friss fejlemény, hogy 2015-re elkészült és megnézhető a Lejáratás és bomlasztás – A hálózat örök című dokumentumfilm. Ez a film arról szól, hogy a rendőrök hogyan szítottak ellentéteket az ellenzéki személyek között, illetve hogyan keltették rossz hírét az általuk kiszemelt személynek. Érdekes, érdemes megnézni.
*
A régi szamizdatosok közül még mindig találkozom rendszeresen 5-6 emberrel. Érdekesség, hogy mint az ország is, mi is kétfelé oszlottunk. Van, aki közülünk liberális, és van, aki jobboldali-nemzeti gondolkodású lett.
*
Záró gondolatként és kérdésként feltenném magamnak, hogy megérte-e nekünk szamizdatozni a ’80-as években majdnem tíz évig. Nos, ahogy már előzőleg említettem, anyagilag biztosan nem érte meg!
Közülünk az idősebbek már nyugdíjasok, a kevésbé idősek meg hamarosan nyugdíjba mennek. A kiesett szamizdatos évek és a kieső jövedelmek miatt szinte mindannyiunknak kicsi a nyugdíjunk.
De azért nemcsak a pénzt kell nézni! Mi részt vettünk valamiben, ami ma már történelem. Én személy szerint – bár anyagilag nagyon nem érte meg – örülök annak, hogy részt vehettem ebben a „mozgalomban”. Mindig szívesen emlékszem vissza azokra az időkre. Jó, hogy ez nem maradt ki az életemből!
*
Végül két dokumentumot szeretnék közzétenni, valamint azoknak a nevét, akiket ugyan nem említettem eddig a szövegben, de mégis részesei voltak az eseményeknek, segítettek nekem stb. Először egy újságcikket közlök. Szász István a Kapu című folyóiratban egy sorozatot indított 1988 végén. Ebben kérdéseket tett fel szamizdatkiadóknak, többek között nekem is. A megjelent cikk ez volt:
A cikk eleje: ( Kapu, 1989. január) – A kópiák kattintással nagyíthatók
És a rám vonatkozó rész:
A másik dokumentum, amit ígértem, egy miniszteri levél. 1990 végén a Művelődési Minisztérium foglalkozott a szamizdatosok kárpótlásával. Én – és többen mások – ekkor a minisztériumhoz fordultunk. Én a levelemben egyrészt kértem, hogy a tőlem elvett, még meglévő dolgokat adják vissza. Ezen kívül lényegében csak egy erkölcsi kárpótlást kértem. (Lehet, hogy többet kellett volna kérnem.) Kértem, hogy a Magyar Köztársaság (mint a Magyar Népköztársaság jogutódja) hivatalosan kérjen elnézést az 1980-as években engem ért zaklatások miatt, és adja vissza a jogaimat, melyektől annak idején hivatalos határozatok nélkül, de a gyakorlatban mégis megfosztottak. Megfosztottak például attól a jogomtól, hogy a diplomámnak megfelelő (közgazdász) munkát vállalhassak. Hasonló volt a sokáig fennálló utazási korlátozás is.
A levelemre Andrásfalvy Bertalan miniszter válaszolt.
Csak annyit tennék hozzá a levélhez, hogy a benne megfogalmazott szándék, vagyis „a rendszerváltást előkészítő és segítő munkában résztvevők hátrányainak csökkentése” nem valósult meg. Az alábbi miniszteri levélen kívül én semmit sem kaptam.
Igaz, hogy legalábbis én nem „erősködtem”, nem küldtem a kérvényeket sorozatban a különböző intézményeknek, minisztériumoknak. (Lehet, hogy más szamizdatos többet próbált elérni a saját érdekében, de látványos „eredményekről” nem tudok.)
A miniszteri levél 1. és 2. oldala (kattintással nagyítható):
*
A szövegben előfordulókon kívül még az alábbiakkal volt alkalmam együtt dolgozni a „szamizdatos évek” során. Néhányukkal, és a történetben már előbb említett személyekkel kapcsolatban, különösen kellemes emlékeim vannak. De hogy ne legyen „sértődés”, senkit sem emelnék ki (elnézést kérek attól, akit véletlenül kifelejtettem):
Ángyán István, Bajai Andor, Balogh István, Boros Károly, Böszörményi Péter, Demjén Zoli, Erdélyi Ernő, Farda Lajos, Fazekas Antal, Kalmár Béla, Kolozsi András, Konkoly Edit, Kovács András László, Kovács Kati, Lenti János, Mészáros István, Moldován László, Molnár Tamás, Ötvös János Attila, Serfőző Magdi, Skribek László, Sólyom Péter, Szalai Pál, Szentesi Márta, Talata József, Tarr Péter, Tóth Ernő
*
Nagyon köszönöm a jelentős technikai segítséget az írásom internetes megjelentetésében Matók Balázsnak és Balla D. Károlynak.
Jakab Lajos
Független megemlékezések, tüntetések a Kádár-korszakban << előzmény
Jegyzet
[1] Ez megváltozott a’89 előtti utolsó egy-két évben, akkor már szabadabban lehetett utazni.
Az illegális sajtó és a kívülállók. Zárszó – A szamizdat belülről – az én történetem c. visszaemlékezés III. része. A Republikánus Kör, a Magyar Október Párt és más szerveződések, pártok, politizálás. A demokratikus ellenzék mibenléte. Szamizdatosok és kívülállók – a leggyakrabban felmerülő kérdések: miért csináltuk, megérte-e. Kártérítés a rendszerváltás után?
