Hogyan működött a „földalatti” könyvkiadás a szocializmus nehéz éveiben? Illegális tüntetések a rendszerváltás előtt. Dokumentumok, adatok röviden. Sok személyes élmény. I. rész | II. rész | III.rész

Jakab Lajos

A szamizdat belülről – az én történetem

I. rész: A kezdetek. Az illegális sajtó

Bemutatkozás

Mi volt a szamizdat? Röviden ezt mondanám: A szocializmus idejében sok könyvet nem lehetett kiadni. Az engedély nélkül kiadott könyveknek, újságoknak a neve volt az, hogy szamizdat¹. (Személyes megjegyzésem: Most sem lehet mindent kiadni, legalábbis nem büntetlenül! De jelen írásnak ez nem tárgya.)

Aki mégis engedély nélkül kiadott akkor könyveket, az „sajtórendészeti szabálysértést” követett el és büntetést (pénzbírságot) kapott. Magyarországon főleg az 1980-as években több szamizdat kiadó működött, ezek közül az egyiket vezettem én, Jakab Lajos. Részvételemmel összesen 16 kiadvány jelent meg, elsősorban az ÁRAMLAT szamizdatkiadó emblémájával. A szamizdat-kiadáson kívül gyakran részt vettem tüntetéseken, elvittek a rendőrök, elvették tőlem a szamizdatokat stb. Ezekről szól a következő írás.

Kádár korszak és a rock koncertek. A kezdetek

Úgy volt, hogy szerettem a zenét, sokat jártam koncertekre. Előfordult, hogy hetente többször is mentem koncertre. Ezenkívül érdekelt a politika. És ugyanakkor tudtam, hogy a pártállami rendszer nem demokratikus, hiszen csak egy párt létezett, legfeljebb személyek között választhattunk. (A nyugat-európai országokat sem tartottam igazán demokratikusnak. De ez más ügy.)

Szóval a fenti három dolog volt az, ami engem ezen a téren mozgatott. Kerestem azokat a zenekarokat, amelyek akkoriban, a hírek, a baráti információk szerint a rendszert kritizáló dalokat játszottak.

Egy délután láttam a tévében egy rövid KISZ-es² műsort, amiben részleteket mutattak egy Beatrice koncertről. A koncertrészleteket a műsorban szereplő fiatalok megvitatták és kritizálták a zenekart. A műsor célja az volt, hogy az embereket elrettentse; hogy eszükbe se jusson elmenni a Beatrice koncertjeire.

A néhány perces koncert-videó éppen az ellenkező hatást érte el nálam. Ahelyett, hogy megutáltam volna a Beatricét, kíváncsivá váltam és ettől kezdve kerestem, hogy hol nézhetném meg a zenekart. Aztán megláttam egy kis plakátot, amelyiken egy Beatrice koncertet hirdettek. Ez 1979-ben vagy ’80-ban történt.

Emlékszem, valahol a Soroksári úton egy vállalati művelődési házban, pontosabban annak az udvarán volt a koncert. Nagyon nagy hatással volt rám a zene. Meg is ismerkedtem egy-két emberrel a közönségből, és onnantól kezdve telefonon hívogattam őket, hogy megtudjam, mikor lesz a következő koncert.

Az egyik Beatrice koncert a Bercsényi utcában (XI. kerület), a Műszaki Egyetem kollégiumában volt. A koncert végén Nagy Feró bejelentette, hogy a következő hétvégén a zenekar kirándulni megy, és találkozzunk a Batthyány téren reggel. Én elmentem a találkozóra. Ott voltak a zenekar tagjai és kb. 20-30 „rajongó”. Hévvel elmentünk Pomázig, aztán busszal felmentünk Dobogókőre. Jókat lehetett beszélgetni a zenekar tagjaival, de a rajongók egymással is beszélgettek. Itt megismerkedtem még néhány emberrel, többek között olyanokkal, akikkel még ma is tartom a kapcsolatot. Például Vágner Annával, aki gépírónő volt. Néhány évvel később én voltam az, aki elsőként mutatott neki szamizdatot. Egy kicsit még később Vágner Anna (Nusi) lett a szamizdat elsőszámú gépírónője.

Na, de vissza 1980-81-hez. A Beatricén kívül más zenekarok is népszerűek voltak az „ellenzéki” gondolkodású fiatalok körében: az URH, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, a punkok stb. A dalok gyakran erősen politikai tartalmú, a hatalmat bíráló szövegűek voltak. Ezeken a koncerteken az ember szinte úgy érezte magát, mintha valami ellenzéki gyűlésen lett volna. A szocializmus diktatúrájában ezek a helyek a „szabadság picike szigetei” voltak a számunkra.

Én ekkor kb. 30 éves voltam és különböző vállalatoknál egyetemet végzett közgazdászként dolgoztam. A koncerteken többek között megismerkedtem Kurdi Zolival, aki akkor kb. 18 éves volt. Ő járogatott Rajk László Galamb utcai lakásába, a „szamizdat butikba” (V. kerület), ahol lehetett venni illegális könyveket, újságokat. Zoli hozogatott nekem szamizdatokat. Én megvettem és olvasgattam ezeket a kiadványokat. Néhányat továbbadtam az ismerőseimnek.

Lengyelországban

1983 nyarán fontos dolog történt. Szamizdatos társaimmal elmentünk Lengyelországba a pápai látogatás idején (Égerszegi Péter, Gehér Józsi, Kurdi Zoli, Laczik Erika, Rózsa Gábor). Június 18-19-én a pápa Czestochowában járt. Éppen akkor mi is ott voltunk. Számunkra nagyon lelkesítő volt látni a lengyelországi tüntetéseket, melyeken mi is részt vettünk. Akkoriban Magyarországon még szinte semmi „mozgolódás” nem volt. A hatalommal szembeszálló, lengyelországi ellenzéki mozgalmak miatt nagyon felnéztünk a lengyelekre. Ők felléptek a diktatúrával szemben! Mivel mi, magyarok is részt vettünk a tüntetéseken velük együtt, néha épp, hogy csak megúsztuk verés nélkül a veszélyes helyzeteket a lengyel rendőrökkel szemben.

Gehér Józsi akkoriban lengyelül tanult, és a segítségével egy vászonra felírtuk lengyelül ezt a szöveget: „Kelet-Európa reménysége a Szolidaritás”. Ezt a transzparenst kifeszítve mentünk Czestochowa főutcáján, négyen-öten magyarok, déltájban, valószínűleg 19-én. Egy idő után letértünk a főutcáról és abban a pillanatban hirtelen megjelent egy rendőrautó, lecsaptak ránk! Igazoltattak bennünket, elvették az útleveleket.

Feltűnő jelenet alakult ki az utcán, sok lengyel gyűlt körénk. A rendőrök be akartak tuszkolni bennünket az autójukba. Nem hagytuk magunkat. Az adatainkat felírták ugyan, de mivel ellenálltunk, az útleveleket végül is nem vették el, visszaadták, és elengedtek bennünket.

Én legalábbis csak a rendőrségi hercehurca után fogtam fel, hogy Kurdi Zoli végig nem volt velünk. Ugyanis amikor lecsaptak ránk a rendőrök, neki sikerült megszöknie, és bemenekült egy közeli házba. Ott felment az emeletre, bekéredzkedett egy lakásba. Fentről, az ablakból fényképeket csinált a rendőrökről és rólunk, amint éppen dulakodás, vita alakult ki. (A fényképek megvannak.) Mikor eljöttünk Lengyelországból, attól féltünk, hogy a lengyel-csehszlovák határon problémáink lesznek, de végül is simán kiengedtek bennünket Lengyelországból. (Sok lengyel szamizdatot vittünk ki az országból, melyeket elvehettek volna tőlünk.)

Az első nyomdai kapcsolat

Visszatérve a magyarországi helyzetre, közben lett egy ismerősöm, G. János, aki nyomdász volt és zenekarokban is játszott. Ő a Fővárosi Tanács nyomdájában dolgozott.³ Jánost rávettem, hogy nyomtasson néhány oldalas szamizdatokat a munkahelyén. Ő beleegyezett.

Eddig soha nem mentem fel Rajk Galamb utcai lakásába (nem mertem, nem akartam kockáztatni), de ezek után rászántam magam, és az egyik „fogadóórában”, amikor a szamizdat butik nyitva volt, felmentem és beszéltem Demszky Gáborral. Felajánlottam neki, hogy tudnék nyomtattatni szamizdatot ofszet eljárással.

Ő annak idején rendszeresen megjelentette a Hírmondó című újságját, mely stencilgépen készült. Végül azt beszéltük meg, hogy a Hírmondóhoz az ofszettel készítendő mellékleteket én fogom csináltatni. Néhány alkalommal ez így is történt.

*

A kívülállóban itt felmerülhet a kérdés: hogyan érthettem én ezekhez a nyomdai technikákhoz, ha ilyen jellegű végzettségem egyáltalán nem volt. Nos, a válasz az, hogy 1-2 év alatt, persze csak nagyon alapszinten, de meg lehetett ismerni a legfontosabb technikákat. Sőt, szükséges is volt ez az alaptudás például akkor, amikor a nyomdásszal megbeszéltem, hogy mit hogyan kellene csinálni. Hasonlóan, a könyvkötészettel kapcsolatos dolgokat is meg kellett és meg lehetett tanulni alapszinten. Ha a dolgok technikai oldalát nézzük, tűrhetően működött a könyvkészítés a valójában amatőr szamizdatosok részvételével, irányításával.

*

Sok embert ismertem, és úgy adódott, hogy G. Jánoson kívül más nyomdász ismerősöm is lett, aki vállalta szamizdat nyomtatását a munkahelyén (természetesen feketén, titokban). Ezek a helyek többnyire kis, szövetkezeti nyomdák voltak, ahol könnyebb volt kijátszani a hatalom ellenőrzését. Közben G. Jánossal megromlott a viszonyom. Állandóan azon ment a vita, hogy mennyit fizessek neki a nyomtatásért. Végül megelégeltem a dolgot, és már nem adtam neki több szamizdatos munkát. A további munkákat már a másik nyomdásszal intéztem. (A nevére már nem emlékszem.)

A Beszélő 8. száma, szamizdatkészítés lakásokon

Demszky Gábor 1983 vége felé, de lehet, hogy inkább 1984 elején (nem tudom biztosan) bemutatott Kőszeg Ferencnek, a Beszélő egyik szerkesztőjének.

A történethez hozzátartozik, hogy előtte már hosszabb ideje nem tudott megjelenni a Beszélő 8. száma. Többször is lebuktak. Kérték a segítségemet. Emlékszem Kőszeg a Ferenciek terén (akkor Felszabadulás tér volt a neve) lakott. Egy késő este, 10 óra körül találkoztunk, kimentünk a lakásából a teljesen néptelen térre, mert féltünk attól, hogy a lakása be van mikrofonozva és biztonságosabb volt a jó zajos metróban beszélni. (A lakásban egyébként a fontosabb dolgokat papírra írtuk és némán mutogattuk a cetlit egymásnak.) Én vállaltam, hogy ofszet eljárással kinyomtattatom a Beszélő 8. számát. Ez volt az oka annak, hogy a 8. szám, amit én nyomtatattam ki, másképpen nézett ki, mint az összes többi Beszélő. Hiszen a többi Beszélőt nagy méretben (A4), stencilgépen készítették, az általam kinyomtatott 8. szám pedig kis méretben, ofszettel készült.

A nyomdából az elkészült lapokat egy hét közepe tájékán, kb. csütörtökön hoztam el. Egy lakásba vittem a nagy mennyiségű anyagot. Demszky Gábor segített a behordásban. Érdekesség, hogy a lakás éppen az akkor még javában működő Kossuth mozi felett volt a Váci úton. A lakás gazdája több napra elment, így az üres lakásba vittük a rengeteg papírt. A hétvégén aztán, azt hiszem, péntek este elkezdtük a lapokból a Beszélők összeállítását. Kb. hatan voltunk, fiúk, lányok. Nagyjából 48 órára „bezártuk” magunkat a lakásba, és keményen, éjszakákba nyúlóan dolgoztunk. Közben se ki, se be. Konspirációs, biztonsági okokból senki nem hagyhatta el a lakást. Ezt azért mondom el ilyen részletesen, mert ez volt jellemző az ilyen szamizdat könyvkötészeti munkákra, általában így történtek a dolgok.

A munka vége felé, talán vasárnap délelőtt azért történt valami váratlan dolog is. Csengettek. Már azt hittük, hogy a rendőrség jött meg. Nagyon meg voltunk ijedve. De szerencsére csak a lakás gazdája érkezett meg a megbeszéltnél korábban. Így nem lett semmi baj, sikerrel befejeztük a munkát.

Elkezdenek követni

Aztán Demszky Gábor bemutatott Krassó Györgynek is. Krassó az M.O. (Magyar Október) kiadványait, könyveit készítette. Valamilyen okból a könyvek borítóját nem tudta kinyomtatatni, ezért volt szüksége a segítségemre.

Lehet, hogy a nyomdász kapcsolata csak a könyvek belső oldalait merte vállalni, a borítót, ami már feltűnő lett volna, már nem vállalta. Én vállaltam néhány könyv borítójának a nyomtatását (Wiktor Woroszylski: Magyarországi napló, Bibó István: A magyar forradalomról). Mindez 1984 vége felé történt.

*

Később megkeresett engem Gehér Józsi, akivel sokszor mentem együtt koncertekre, sokat beszélgettünk a szamizdatról stb. A részletekre már pontosan nem emlékszem, de a lényeg az, hogy a későbbiekben G. Jánosnak már nem én, hanem Gehér Józsi adta a szamizdatos munkákat.

Ebben az időben a Phylaxia nevű vállalatnál dolgoztam közgazdasági osztályvezetőként. (Ez Kőbányán, a Szállás utcában volt.) Mivel már egyre aktívabb voltam a szamizdatban, a munkahelyre utazáskor és vissza, rendszeresen figyeltem, hogy követnek-e. Tudtam, hogy néznek ki a „követők”. Nálam tapasztaltabb szamizdatosokkal, például Demszky Gáborral beszéltem erről. Tudtam, hogy általában milyen korúak, hogy többnyire válltáskát hordanak, amiben tartják a rádiótelefonjukat, egyebeket. (Akkor még természetesen nem volt mobil.)

Sokáig nem láttam semmi feltűnőt körülöttem. Eléggé biztosra vehető volt, hogy nem követtek. Aztán kaptam a hírt, hogy Gehér Józsi lebukott G. Jánossal.

Gehérék lebukása után egy nappal hirtelen megláttam a követőket, és akkortól kezdve már rendszeresen követtek. Valószínűnek tartom, hogy a lebukás után a vallatáskor G. János a rendőröknek beköpött, és ezért kezdtek el követni engem.

*

Kérdés, hogy mi történt, milyen feltűnő változások következtek be, amikor elkezdtek követni? Ebben a részben már említettem, hogy Demszky Gábortól tudtam, hogy nagyjából hogy néznek ki a követők. Általában 25-30 éves fiúk, lányok voltak. Válltáskát hordtak, amiben volt a rádiótelefonjuk. Akik engem követtek nagyjából ugyanúgy voltak öltözve, mint én. Természetesen nem öltönyben, nyakkendőben mászkáltak, az öltözködésük nem volt feltűnő.

Ehhez kapcsolódik, hogy mostanában nézegettem régi fényképeket. Kőszeg Ferenc, a Beszélő egyik szerkesztője 1982 és ’85 között egy könyvesboltban dolgozott. Időnként intenzíven követték őt. Egyik alkalommal (valószínűleg 1982-ben) Demszky Gábor több fényképet is csinált a Kőszeg után rohanó követőkről. Négy követő látszik a képeken. Mindegyik öltönyben, nyakkendőben. Őszintén szólva, meglehetősen nevetséges a dolog. A követők kifejezetten feltűnőek, provokatívak. Ezek a képek később híressé váltak a nemzetközi sajtóban. (Néztem sok más akkoriban készült fényképet. 1982-ben egyáltalán nem volt jellemző az, hogy az átlagember nyakkendőben, öltönyben mászkált volna az utcán. Már akkor is gyakori volt a farmer, a pulóver.)

A követők ebben az esetben valószínűleg szándékosan öltöztek öltönybe, nyakkendőbe. Szándékosan voltak feltűnőek, gondolom így akartak félelmet kelteni. (A képek többek között Hodosán Róza: Szamizdat történetek című könyvének a hátsó borítóján láthatók.)

*

Ha egy adott napon követtek, akkor azt általában már reggeltől elkezdték, miután otthonról elindultam dolgaimat intézni. A reggeli indulás után egy-két óra múlva már szinte ráismertem arra a 4-5 emberre, akik mászkálgattak egész nap utánam. És utána, a nap folyamán állandóan „ismerős arcokat” láttam jönni magam után, vagy éppen valamelyikük várt az előttem lévő utcasarkon. Ha a viselkedésemből valami módon látszott (pl. mosoly, feltűnő ránézés stb.), hogy felismertem őket, akkor ez láthatóan nagyon bosszantotta őket.

A követésekkel kapcsolatban egy érdekesség, hogy akkoriban én bárkivel is találkoztam, onnantól kezdve nemcsak engem követtek, hanem azt is, akivel találkoztam. Orvosi hasonlattal élve olyan voltam, mint egy „vírushordozó”. „Megfertőztem” azt, aki velem találkozott és aztán utána már őt is követték. Tulajdonképpen logikus volt, hogy meg akarták tudni, hogy kivel is találkoztam. (Miután találkoztam velük, elkezdték követni például Hodos Andrást és Vaspál Vilmost. Vaspál Vilmost ki is hallgatták, kérdezgették rólam stb.)

Szamizdat kiadót alapítunk, az első lebukás

Ezek a dolgok körülbelül 1984 második felében történtek. Ekkortájt Égerszegi Péter, Gehér Józsi, Kurdi Zoli és én elhatároztuk, hogy szamizdat kiadót alapítunk. A tervek szerint először Koestler Sötétség délben című könyvét akartuk kiadni. A kiadó neve Szabad Idő lett. Én azt szerettem volna, hogy Áramlat legyen, de kisebbségben maradtam.

A könyv készítésével kapcsolatban a nyomdai dolgokat én intéztem, hiszen csak nekem voltak nyomdai kapcsolataim. Sajnos, a nyomdász nagyon megbízhatatlanul, néha rossz minőségben végezte a munkáját. Először elkészítette a könyv lapjait, aztán kinyomtatta a könyv borítóját. De a borító nagyon rossz minőségben készült el, és újra kellett nyomtatni. Ment az állandó huzavona.

Azokban az időkben kevés embernek volt telefonja. Nekünk a lakásban nem volt telefonunk. A telefonálásaimat általában a munkahelyemről intéztem, így a nyomdászt is a munkahelyemről hívogattam, mert sajnos, a minőségi problémák miatt sokszor kellett telefonálnom. Valószínűleg ez volt a hiba. Valószínűleg lehallgatták a munkahelyi telefonomat, és így tudták meg, hogy ki a nyomdász, aki nyomtatja a könyvet és a borítót.

Lényeg, hogy egyik reggel, amikor bementem az irodámba, két civilbe öltözött rendőr várt engem. Az irodámban, az egyik szekrényben sok, több mint 100 szamizdat volt eltéve. Ott tartottam őket, gondolván, hogy ott biztonságban vannak. Tévedtem.

Kérdezték tőlem, hogy mi van a szekrényben. Mondtam, hogy semmi különös. Aztán mondták, hogy ott bizony szamizdat van. Szóval lebuktam.

Aztán egész délelőtt, kb. 3 órán keresztül kihallgattak, kérdezgettek az irodámban. Rá akartak venni, hogy legyek besúgó, de én nem álltam rá. Végül elmentek, elvittek kb. 100 szamizdatot. De előtte aláírattak velem egy papírt, hogy amikről beszéltünk, azok államtitkot képeznek, és ezekről senkinek sem beszélek. Én könnyen vettem a dolgot, és simán aláírtam a papírt. Azért tettem így, mert tisztában voltam azzal, hogy ez a papír semmit sem ér. Nincs jelentősége. Hiszen az, hogy mi az államtitok, nem az én aláírásomtól függ. Vannak erre paragrafusok. Másrészt magamban gondolkozva eleve azt gondoltam, hogy az első adandó alkalommal úgyis el fogom mondani ismerőseimnek, hogy mi történt velem. Eleve nem vettem komolyan ezt a papírt.

Így is történt. Már pontosan nem emlékszem, hogy mikor, lehet, hogy aznap délután vagy csak a következő nap délután, találkoztam Demszky Gáborral és elmondtam neki mindent. Emlékszem, a Kálvin téren, az aluljáróban egy presszóban találkoztunk. Mivel ilyen téren neki már bőven voltak tapasztalatai, tanácsokat adott.

*

A lebukásom után néhány nappal hívtak a főnökömhöz, és a főnök (gazdasági igazgató) mondta, hogy tájékoztatta őt a rendőrség rólam és a szamizdat dolgokról. A gazdasági igazgató bejelentette, hogy ezek után nem maradhatok az osztályvezetői állásomban a vállalatnál. És mondta, hogy ő mennyire kellemetlen helyzetben van miattam stb. Végül kérésére vállaltam, hogy rövid időn belül kilépek a vállalattól, elhagyom a céget.

Próbáltam más közgazdász állást találni, de végül feladtam a keresgélést, és a sürgetésre távoztam a cégtől. Ettől kezdve már nyíltan, vállaltan csináltam az ellenzéki dolgaimat.

*

Itt felmerülhet néhány kérdés azokban, akik a szamizdatos világot nem igazán ismerték. A leggyakoribb kérdés, hogy miből éltünk mi, szamizdatosok? Nos, tény, hogy azok, akik nyíltan felvállalták a szamizdatozást, az ellenzékiséget a szocializmus idejében, mind elvesztették az állásukat. Kénytelenek voltunk mindenféle féllegális megoldásokat választani a megélhetésünk érdekében. Többen fordításokat készítettek más neve alatt. (Saját nevüket nem használhatták ezeknél a munkáknál.) Volt olyan, aki magánórákat, például matematika órákat adott, „korrepetált”. Ilyen voltam én. Akkor, az állásom elvesztése után kezdtem el a lakóhelyem környékén több tanulót tanítani matematikára. Így szereztem némi pénzt.

A másik idekapcsolódó dolog, hogy a szocializmus idejében, ha valakinek tartósan nem volt munkahelye, azt megbüntették. A szabályok szerint ugyanis az ilyen ember „közveszélyes munkakerülést” követett el. Ennek közismert rövidítése volt a KMK. Az ellenzékiek közül mások nem tudom, hogy hogyan kerülték el, hogy KMK-val vádolják meg őket. Én ezt úgy oldottam meg, hogy hivatalosan egy kis cégnél voltam alkalmazásban, mint „bedolgozó”. Elvileg talán valami „mütyürkéket” gyártottam több ezer számra otthon. De valójában egyet se készítettem, nem is tudtam, hogy mit kellett volna csinálnom. Csak papíron voltam a cég alkalmazottja, és így sikerült elkerülnöm a KMK vádját.

*

Visszatérve a lebukásomra, először 7000 Ft-ra büntettek, ezt megfellebbeztem, és végül felemelték a büntetést 10 000 Ft-ra. Ez volt az első határozat:

A rendőrségi határozat 1-2. oldala

Visszatérve a Koestler könyvre: a másodszor is kinyomtatott borítót a rendőrök elvették, a könyv belső lapjait pedig sikerült eljuttatnom a társaimhoz. Kurdi Zoli Bokros Péter, az Inconnu tagja segítségével kinyomtatta, pontosabban leszitázta (ez egy egyszerű nyomtatási eljárás) a borítót. Nem lett olyan szép, mint az ofszetnyomású borító, de végül is a célnak megfelelt. (Bokros Péter volt az, aki a legtöbb Szabad Idő, illetve később Áramlat könyv borítójának a megtervezését, a grafikai munkát végezte.)

Biztonsági okokból a könyv készítésének további munkáiban én már nem vettem részt, a könyv bekötése nélkülem történt meg.⁴ Megjelent az első önálló kiadványunk.

A rendőrök „kavarnak”, a második Szabad Idő könyv, egy kis „krimi”

Később érdekes dolgok derültek ki. Abban az időben Krassónak is voltak rendőrségi ügyei, és a kihallgatása során azt mondták neki, hogy én egy csomó mindent rávallottam. (Részletekre nem emlékszem, de hogy ezt is, azt is ő, mármint Krassó csinálta, mondták a rendőrök rám hivatkozva.) Ez valószínűleg azért történhetett, mert a rendőrök ellentéteket próbáltak szítani az ellenzéken belül, különböző dolgokkal próbálták zsarolni Krassót, és rám hivatkoztak. (Azóta egyébként más konkrét, bizonyított esetek is kiderültek, melyekben a rendőrök az ellenzékiek között ellentéteket próbáltak kelteni.)

*

A második kötet a Szabad Idő kiadó gondozásában, Duray Miklós Kutyaszorító című könyve volt. 1985 első felében jelent meg. A teljes nyomdai munkát, sőt, a kötészeti munkákat is én intéztem. A kötészetet Nagy Zsolt lakásán, a Kelenföldi pályaudvar közelében végeztük. Mindig nagyon fontos volt, hogy megtaláljuk azt a helyet, egy lakást, ahol ezt a munkát elvégezhettük. Nekem nagyon fontos volt, hogy egy olyan valakinél végezzük ezt a munkát, akit remélhetőleg nem ismernek a rendőrök. És végül is általában viszonylag könnyen sikerült találnom olyan segítőkész társat, aki elvállalta, hogy a lakásán készüljön a szamizdat. Ilyenek voltak: Bánlaki Józsi, Égerszegi Péter, Janoch Laci, Libisch Győző, Morvai Zoli, Németh Viktor, Zágon András. (Remélem, senkit nem felejtettem ki.)

Mivel a Szabad Idő kiadó megbeszélésein többször kisebbségbe kerültem, ezért én kiszálltam a dologból. Először még Gehér Józsival együtt maradtam, aztán tőle is elváltam, és saját magam kezdtem el a szamizdat könyvek kiadását. Volt nyomdai kapcsolatom, több segítő társam is volt, így meg tudtam oldani a könyvek kiadását.

Egy érdekes esetet mondok el arról, hogy hogyan sikerült néha nyomdai kapcsolatra szert tennem. A most következők kicsit „krimibe illőek”.

Volt egy jó ismerősöm, Berényi Laci, aki a XI. kerületben a Bartók Béla út külső részén dolgozott egy nyomdában. Egyszer, talán egy pénteki napon, délután már csak ő volt a nyomdában. Elkértem tőle a nyomda kulcsát, és a közeli kulcsmásolóban lemásoltattam. Másnap, szombat reggel a másolt kulccsal ketten bementünk a nyomdába, Laci kikapcsolta a riasztó berendezést, hiszen tudta, hogyan kell.

És utána elkezdtünk ketten dolgozni. Már nem emlékszem, hogy melyik könyvet nyomtattuk ki. Ő nyomtatott, én meg segítettem neki. Minden sikerült, a nap vége felé elszállítottuk a kinyomtatott lapokat. (Egyébként Berényi Lacival azóta is tartom a kapcsolatot.)

Elindul az Áramlat Kiadó

Aztán önállóan, Áramlat néven kezdtem el könyveket kiadni. (Ez ugyancsak 1985 végén volt.) Az első Áramlat néven kiadott könyv Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyve volt.

A második kötet Áramlat kiadásban Hőgye Mihály: Utolsó csatlós? című könyve volt (1985.) (A könyv kétségét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy Magyarország valóban utolsó csatlósa volt-e Németországnak.)

1985 októberében majdnem elkészült Rakowski (Kis János és Bencze György álneve): A szovjet típusú társadalom marxista szemmel című kötete. Kocsim nem volt, így taxival elhoztam a kinyomtatott lapokat a nyomdából. Csak egy sarkot mentünk, amikor rendőrök állítottak le. Az a rendőrtiszt vezette őket, aki már több mint egy éve „foglalkozott” velem, elvett tőlem szamizdatokat, munkahelyi kihallgatást folytatott stb.

A Rakowski-könyv teljes kinyomtatott mennyiségét elvették. Nagy anyagi veszteség ért. A veszteség csökkentése érdekében a társaim, segítőim „segélybankót” szitáztak. (A grafikai munkát Balassa János végezte.) A segélybankót sokan megvették, így valamennyit csökkent a veszteségem. Így nézett ki a segélybankó:

A bankó másik oldala:

A rendőrökkel kapcsolatban egy érdekes dolog: az említett rendőrtiszttel lebukásaim alkalmával volt „szerencsétlenségem” többször is találkozni 1984 és 1989 között. Egy alkalommal, lehet, hogy éppen ennél az esetnél (már nem emlékszem) csak úgy, próbaképpen igazoltattam őt, tehát kértem, hogy mutassa meg az igazolványát. Megmutatta az igazolványát, de csak úgy, hogy letakarta a nevét az igazolványon a kezével. (Gondolom, ezeknél a III/III-asoknál az volt az előírás, hogy mi szamizdatosok nem tudhatjuk meg a nevüket.)

Egyébként a rendőrtiszt azt mondta magáról, hogy ő „Béla”, ami lehet, hogy igaz volt, de lehet, hogy nem. Semmi mást nem tudok róla!

Kiadványok 1986 és 1989 között

Az 1986 és ’89 közötti kiadványaink közül először a Lengyel forradalom kronológiája 1980 című kötetet említeném meg. A kiadvány 1939-től 1985-ig vázolta fel a fontosabb történelmi eseményeket Lengyelországban, források és szemtanúk beszámolója alapján. (Megjelent 1986-ban.)

1986-ban még két kiadványt jelentettem meg. Konrád György egy rövid, de nagyon jó írását (Az állami ember és a cenzúra) és Demszky Gáborral közösen: Aczél – Méray: Tisztító vihar című könyvét. Utóbbi elsősorban az 1953 és 1956 közötti Magyarországról szól (AB – Áramlat közös kiadás).

1986 után hosszabb szünetet kellett tartanom a könyvkiadásban. Nagyon rosszul álltam anyagilag, egészen 1988-ig semmit nem tudtam kiadni.

Aztán 1988-ra összeszedtem magam, és sikerült hat könyvet kiadnom. A majdnem két éves szünet után egy ismerősöm verseskötetét jelentettem meg először. (A kötet szerzőjének a neve Libisch Győző, az írói álneve Jász Viktor volt.) Olyan hosszú szünetet tartottam a könyvkiadásban, hogy többen már azt hitték, végleg abbahagytam.

Az 1988-ban kiadott Áramlat-könyvek:

• Jász Viktor: …avagy csalétek itt e fény?

• Gosztonyi Péter: 1956 – A magyar forradalom története.

Ez a könyv sok fényképet tartalmazott, ebben volt más, mint a többi szamizdatban megjelent ’56-os könyv. Nagy siker volt, több utánnyomást is kellett csinálni, összességében kb. 3000 példányt sikerült kinyomtatni.

• Ludvik Vaculik: 2000 szó (egy rövid írás)

• A forradalom sajtója 1956.

Ezzel kapcsolatban röviden elmondanám, hogy régi tervem volt, hogy dokumentumokat kellene közölni a forradalomról. Kézenfekvő volt, hogy a forradalom napjaiban megjelent újságokat hasonmás kiadásban meg kellene jelentetni. Mivel rengeteg ilyen újság jelent meg akkoriban, 1956-ban, valami korlátot kellett szabni. Végül is az lett a döntés, hogy a forradalom minden egyes napjáról készítünk egy-egy reprint újságot. Az így összeállított anyag természetesen sokkal kevesebb volt, mint a nyugaton megjelentetett újsággyűjtemény, de érdekesség, hogy az általam kiadott rövid összeállításban több olyan újság is volt, amelyik még a nyugati gyűjteményben sem szerepelt.

• Zsille Zoltán: Egy önhit életrajza

• Király Béla: Honvédségből néphadsereg (Áramlat – MO közös kiadás)

Az Áramlat kiadásában megjelent kötetek általában ofszet eljárással, nyomdában készültek. Ez kivétel volt, mert stencilgépen készült. Arra emlékszem, hogy valahol a Csepel szigeten egy házban csináltuk a nyomtatást is és a könyvkötészeti munkát is. A stencilgépet főleg Sulyok Miklós kezelte. Néha voltak technikai gondok, de végül mindig sikerült Miklósnak megoldania ezeket. Legalább három napig keményen dolgoztunk. A könyv elemzésébe nem mennék bele. Érdekes, tanulságos mű, de igaz ez az előbb említett könyvekre is. Azt gondolom, hogy jelen írásomnak nem a kiadott művek elemzése a célja.

Az 1989-ben kiadott Áramlat kiadványok:

• Ion Pacepa: Vörös horizontok

1989 elején sikerült megjelentetni Pacepa híres visszaemlékező könyvét. Pacepa hosszú ideig a román Securitate, a titkosszolgálat vezetője volt. Aztán mindenki meglepetésére 1978-ban Pacepa kint maradt az USA-ban, akkori szóhasználattal disszidált. Hatalmas szenzáció volt ez akkor. Pacepa visszaemlékezése nyilván rendkívül különleges olvasmányt jelentett sokaknak, hiszen belülről mutatta be a román titkosszolgálat működését. A könyv így szamizdatban is nagy siker volt, több utánnyomást ért meg. Körülbelül 4000 volt a teljes példányszám.

• Márciusi dalos füzet (Megjelent 1989. március 15-én.)

Az előző évek március 15-i ellenzéki felvonulásain én hiányoltam, hogy többnyire csendben mentünk, keveset énekeltünk. Meg persze kevesen tudtuk a dalszövegeket. Ezen akartam segíteni 16 darab március 15-éhez illő dal szövegének a megjelentetésével egy kis füzetecskében. Azt terveztem, hogy majd március 15-én osztogatjuk a füzetet (ingyen) a felvonulók között. Így is történt.

• 1989-es kártyanaptár

Ugyancsak az év elején csináltunk egy kártyanaptárt 1989-re. A Demokrata, az Inconnu és az Áramlat csinálta közösen. Szerintem nagyon jól és viccesre sikerült. Az egyik oldalán rendőrök láthatók háttal, és boldog új évet kívánunk nekik. (Akkor úgy gondoltuk, hogy elmehetnének már a fenébe.) A másik oldalán meg volt a naptár, melyben benne voltak a vágyaink. Például október 23. piros betűs ünnep volt, június 16-a, Nagy Imréék kivégzésének napja pedig természetesen gyásznap volt. Ez volt az utolsó szamizdatos kiadványom. Akkor persze ilyenekre nem gondoltam. Csak utána jöttem rá, hogy ez volt az utolsó.

Itt látható a naptár két oldala:

Végezetül összefoglalóan a kiadványok listája:

A SZABAD IDŐ szamizdat kiadó kiadásában:

1. Koestler: Sötétség délben (1984.)
2. Duray Miklós: Kutyaszorító (1985.)

Az ÁRAMLAT szamizdat kiadó gondozásában:

1. Konrád-Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1985.)
2. Hőgye Mihály: Utolsó csatlós? (1985.)
3. Lengyel forradalom 1980 Kronológia Események és történelmi előzmények 1939-1985 (1986.)
4. Konrád György: Az állami ember és a cenzúra (1986.)
5. Aczél – Méray: Tisztító vihar (AB – Áramlat közös kiadás) (1986.)
6. Jász Viktor:… avagy csalétek itt e fény? (1988.)
7. Gosztonyi Péter: 1956 – A magyar forradalom története (1988.)
8. Ludvik Vaculik: 2000 szó (1988.)
9. A forradalom sajtója (1988.)
10. Zsille Zoltán: Egy önhit életrajza (1988.)
11. Király Béla: Honvédségből néphadsereg (Áramlat – Magyar Október közös kiadás) (1988.)
12. Ion Pacepa: Vörös horizontok (1989.)
13. Márciusi dalos füzet (1989.)
14. Kártyanaptár 1989. évre (Inconnu, ABC, Áramlat közös kiadás)

Az illegális sajtó néhány jellegzetessége. Források, kéziratok, „jogdíjak”

Az előző fejezethez nyilvánvalóan szorosan hozzátartozik, hogy a szamizdat kiadványokhoz hogyan szereztük a forrásokat, a kéziratokat.

Nos, a szamizdat ezen a téren is jelentősen különbözött a legális könyvkiadástól, újságkiadástól.

Ha csak a saját kiadványokról beszélek, azt tudom mondani, hogy az Áramlat könyvei kb. 60 %-át nyugaton megjelent könyvek utánnyomása tette ki. Ezekben az esetekben én megkerestem a könyv szerzőjét, és kértem a szóbeli engedélyét a könyvének magyarországi szamizdat kiadásához.

Például annak idején kb. 1987-ben felhívtam Gosztonyi Pétert a svájci munkahelyén, kérve, hogy járuljon hozzá az ’56-os könyve szamizdat kiadásához. Örömmel beleegyezett.

Aztán voltak azok a kiadványok, melyek az Áramlat kiadásában jelentek meg először. Ilyen volt például Vaculik 2000 szó című írása vagy Jász Viktor verses kötete.⁵

Konrád Az állami ember és a cenzúra című írása már előzőleg is megjelent, de miután én megkerestem az írót azzal a szándékkal, hogy szeretném kiadni a művét, Konrád jelentősen átírta. Aztán az alaposan átdolgozott írást az Áramlat adta ki.

Ugyancsak Konrád Györggyel beszéltem meg a Szelényivel írt közös könyvüknek a kiadását. A könyv eredetileg Párizsban jelent meg. Aztán Konrád egy utószót írt az Áramlat által kiadott szamizdat kötethez az akkori, 1985-ös helyzet alapján. Ezzel az új utószóval jelentettük meg a Konrád-Szelényi könyvet.

*

Kérdés, hogy fizettünk-e jogdíjat a kiadott könyvek után? Nos, ez is sajátosan, „érdekesen” történt. Általában ha egy könyv elkészült és komoly küzdelmek árán sikerült megjelentetni és bejuttatni a terjesztőhálózatba, akkor én néhány nappal később megkerestem a szerzőt és adtam neki 5-10 tiszteletpéldányt. Ez volt a „jogdíj”. A szerzőkhöz hasonlóan Bokros Péternek, a borítók tervezőjének is adtam néhány tiszteletpéldányt.

*

A jogi helyzet talán a Pacepa kötet esetében volt a legérdekesebb. Ez a kötet magyar nyelven eredetileg a Kossuth Kiadó kiadásában jelent meg nagyon, nagyon kis példányszámban („zárt kiadványban”), kifejezetten az MSZMP legfelső vezetői részére.

A könyv talán csak 100-200 példányban jelent meg. Egy ismerősöm ezek közül egyet eljuttatott hozzám és ennek alapján készült el a szamizdat kiadás. Természetesen, ezért a kötetért, mint ahogy az MSZMP sem, úgy én sem fizettem jogdíjat Pacepának.

 A terjesztés

A szamizdatozásban természetesen nemcsak az előállítás, a nyomtatás volt a fontos. Nyilván el kellett juttatni az olvasókhoz a könyveket, újságokat.

A kiadványok példányszáma nagyon változatos volt. Azt mondhatnám, hogy az átlagpéldányszám kb. 1000 volt. Ha egy kiadványról úgy gondoltam, hogy kevésbé lesz népszerű, akkor például 700 példányban került kinyomtatásra. Ilyen volt mondjuk egy ismeretlen költő verseskötete. De ha valamiről azt gondoltam, hogy népszerű lesz, akkor előfordult a 2500-3000-res példányszám is. Például Gosztonyinak az 1956-ról írt könyve több utánnyomást ért meg.

Egy konkrét példa a példányszámokkal kapcsolatban: Mivel én intéztem a Beszélő 8. számának kinyomtatását, ténylegesen tudom, hogy az például 1700 példányban készült.

*

Tulajdonképpen alapjaiban, a kezdetekben úgy történt a terjesztés, hogy az ember az ismerőseinek adta oda a szamizdatokat. Volt olyan ismerős, barát, aki csak egyet kért mindenből magának. És volt olyan, aki 5-öt, 10-et vett át, mert továbbadta az ő barátainak. (Az ilyeneknek 20 %-kal alacsonyabb áron adtam oda a könyveket, figyelembe véve, hogy a könyvek szétosztásával, a találkozók megszervezésével rengeteg munka volt.)

*

Hogy hogyan történt az elszámolás? Nagyon egyszerűen. Felírtam, hogy kinek hány könyvet, milyen értékben adtam, és a fizetés utólag történt. Ez volt a szamizdat „könyvelése”. Visszatekintve, azt tudom mondani, hogy a dolog meglepően jól működött. Egy-két kivételt leszámítva mindenki rendesen kifizette az általa elvitt könyveket. A szamizdattal foglalkozók nagy többsége tisztességes, becsületes volt.

Érdekes volt a különböző szamizdatkiadók kapcsolata a terjesztés terén. Ha ABC rendbe szedem, én nagyjából ezekre a kiadókra emlékszem: AB, ABC, Áramlat, Beszélő, Égtájak Között, Hiány, Katalizátor Iroda, MO (Magyar Október). Elnézést, ha valakit kifelejtettem volna. Úgy gondolom, hogy a legismertebbeket sikerült felsorolnom. Nos, lényeg, hogy a kiadók átvették egymástól terjesztésre a másik termékeit. Csak egy kivétel volt. A Beszélő.

Mindegyik kiadó átvette a Beszélőt és árulta, a Beszélő csoport viszont nem vett át másoktól könyveket, újságokat. Én például az utolsó időkben már 100-200 példányt vettem át a Beszélőből. Ők viszont nem vettek át tőlem egy általam kiadott könyvet sem, a kiadványaimból nem juttattak be egyet sem a hálózatukba. És igazából nem is nagyon magyarázták meg, hogy miért nem. Én ezen először nagyon meglepődtem, aztán elfogadtam a dolgot, hiszen a Beszélő terjesztőhálózata nélkül is jól fogytak a könyveim. Hogy mi lehetett ennek a magyarázata, azt teljes biztonsággal nem tudom megmondani. A Beszélő a terjesztőhálózatába talán azért csak a „saját” (Beszélő) kiadványait fogadta be terjesztésre, mert így számukra könnyebb, egyszerűbb volt a dolgok intézése, csak a saját kiadványukkal kellett foglalkozniuk. Nekik kényelmesebb volt így.

*

Az elmondottakból következően, amikor elkészült egy Áramlat-könyv például 1000 példányban, akkor én szétosztottam a könyveket. A mennyiségnek kb. a felét odaadtam 2-3 segítőtársamnak, és ők elvitték a 100-200 példányos csomagokat más kiadóknak, akik átvették a könyveket terjesztésre. És ahogy már mondtam, egyedül a Beszélőnek nem ment „csomag”, mert ők „nem kértek”. (A példányok másik fele „raktárba” került, valamelyik társam vállalta, hogy nála helyezzük el. Ebből fedeztük a későbbi igényeket.)

*

A legtöbb (5-10 példányos) terjesztő személyes ismeretség alapján a számára megszokott kiadóhoz járt a szamizdatért, és ott nemcsak az illető kiadó kiadványait találta meg, hanem minden más könyvet, újságot is meg tudott venni. Így a legtöbb terjesztő nemcsak egy kiadó termékeit vette át és terjesztette. A terjesztésben a barátok, ismerősök közötti kapcsolat volt a fő tényező. Mindez hosszú évek során alakult ki. Nem lehet mondani egy „pillanatot”, amikor létrejött a terjesztőhálózat, fokozatosan alakult ez ki.

Ha rendszerben akarjuk nézni, akkor azt tudom mondani, hogy kétszintű volt a terjesztés. Az első szinten (ahogy az előbb vázoltam) 100-200 példányos részekre oszlott szét egy újonnan megjelenő kiadvány. A második szinten, a továbbosztás során pedig 5-10 példány jutott egy-egy terjesztőnek.

*

Meg szokták kérdezni tőlem, hogy hány terjesztő volt? Nos, ez az a kérdés, amire senki nem tud válaszolni. Országos szinten talán 200-300-an lehettek, ha fejenként 5 példányt adtak el, és a kiadvány 1000 példányban jelent meg. De az is lehet, hogy többen voltak. Vidékről hozzám csak 5-6 ember járt.⁶

A rendőrség valószínűleg nem sokat foglalkozott a kis terjesztőkkel. Tudomásom szerint közülük senki nem bukott le azokban az időkben. Elsősorban a nagy mennyiséget keresték a rendőrök, azt szerették volna megtalálni.

Másik gyakori kérdés, hogy kit, kiket ismertem. Nos, én természetesen ismertem az összes kiadót és azokat az embereket, akik nagy mennyiségben (100-200 példányban) szállították hozzám más kiadók termékeit. És természetesen jól ismertem azokat, akik átvettek tőlem 1-2 példányt, vagy akár 5-10 példányt is.

Ahogy említettem, a terjesztés kapcsán nem nagyon voltak lebukások. Volt azonban a szamizdatos társaságban egy-két ember, aki „radikális” megoldást választott a terjesztésre. Például talán 1985-ben, vagy ’86-ban volt, aki megpróbálta utcán árusítani a szamizdatot, például a Beszélőt. Na, ezt aztán nem hagyták a rendőrök. A szamizdatot elvették, és az illetőt megbüntették. Ha jól emlékszem, ez történt Bouquet Gáborral és Gondos Bélával. (E fejezet végén meg fogom említeni, hogy az utolsó 1-2 évben, 1988-1989-ben már persze az utcán is lehetett árusítani a szamizdatot. Akkor már éreztük a közeledő „új világ” szelét.)

*

Több ismertebb szamizdatos Budapesten, a belvárosban lakott. Például Demszky Gábor az utolsó, ’89-et megelőző időszakban a Bajcsy – Zsilinszky úton lakott az Arany János utcai metró állomás közelében. Rendszeresen, minden héten kétszer, hétfőn és kedden volt „nyitva tartás”, amikor lehetett hozzá menni és vásárolni szamizdatot. A meghirdetett időben jöttek az ismerősök, és vettek szamizdatokat. Később már a „kevésbé ismerősök” is jöttek. Tulajdonképpen bárki odamehetett és vehetett szamizdatot.

A nyitva tartással kapcsolatban egy kis kitérő: Gondolom, nem volt véletlen, hogy hétfőn és kedden volt a nyitva tartás Demszkynél. A szamizdatot, könyvet vagy újságot általában hétvégén készítettük, mert a legtöbb segítőnk akkor ért rá. Az új, többnyire vasárnap estére elkészült kiadvány terjesztését biztonsági okokból természetesen minél előbb el kellett kezdeni, ezért logikus volt a hétfői, keddi nyitva tartás.

Visszatérve a legismertebb terjesztőkhöz, sok szamizdatot adott el Krassó Gyuri is, aki a Batthyány térhez közel, a Fő utcában lakott, Solt Ottiliáék meg a Komjádi uszoda mellett laktak. Ezek mind jól elérhető helyek voltak.

Én a XXII. kerületben laktam akkor is, meg most is. Nem várhattam el, hogy ismerőseim hozzám jöjjenek ki, a belvárostól messze a szamizdatért. Ezért én nem is tartottam nagy mennyiséget otthon, legfeljebb 1-2 példány volt nálam.

Tőlem az ismerőseim úgy vásároltak szamizdatot, hogy bent a belvárosban, presszókban, nyilvános helyeken rendszeresen találkozgattunk, és ott adtam át nekik az újságokat, könyveket. Minden alkalommal persze beszélgettünk is egy kicsit, elmeséltük egymásnak a híreket. Hozzá kell tennem, hogy világos volt, hogy a terjesztésnek ez a módja nem volt túl hatékony.

*

Végül is szereztem egy kb. 30 négyzetméteres komfort nélküli lakást (még fürdőszoba sem volt benne) a Dob utcában, a Körúthoz közel, a Csengery utcánál. Béreltem a lakást egy ismerőstől minimális összegért. Ezt a lakást csak arra használtam, hogy legyen egy hely, ahol az ismerőseim, a terjesztők, akik tőlem kapták a szamizdatot, meglátogathassanak és átvehessék tőlem az olvasnivalót. Hasonlóan Demszky Gáborhoz, nálam is volt „nyitva tartás”, azt hiszem, hetente kétszer esténként.

A Dob utcai lakást 1987-ben vagy 1988-ban szereztem. Itt már nyugodtabban lehetett átadni egymásnak a könyveket és a híreket. Nem úgy, mint a presszókban. Gondolom, a rendőrök tudtak a helyről, nem volt egy „nagy titok”. De az utolsó időszakban már nem volt gyakori a házkutatás. (Ezenkívül az én helyem nem volt annyira ismert, mint Demszky Gáboré, akinek a címét rendszeresen bemondta a Szabad Európa Rádió.)

A terjesztés témájához tartozik, hogy az időszak vége felé, 1988 végén, vagy inkább 1989 elején, amikor kitört a „nagy szabadság”, már sok helyen lehetett kapni szamizdatot. Rendszeresen jártak hozzám emberek, és viszonylag nagy mennyiségben vettek át tőlem könyveket, és aztán árulták aluljárókban, például a Blahán (erre a fentiekben már utaltam). És persze a Jurta Színházban gyakran voltak mindenféle politikai rendezvények, és ott is hozzá lehetett jutni szamizdatokhoz.

*

Végül egy érdekesség: Valószínűleg 1989 elején valaki (már nem emlékszem, hogy ki) megkeresett azzal, hogy a Szabó Ervin könyvtár szeretne kapni szamizdatokat. Ebben az időben azt mondhatnám, hogy a szamizdatok már „féllegálisak” voltak. Én elvállaltam, hogy ellátom a Központi Szabó Ervin Könyvtárat szamizdattal. Többször is vittem könyveket, újságokat a könyvtárba. A könyvtár egy alkalmazottjával találkoztam rendszeresen. Gondolom, őt bízták meg azzal, hogy létrehozzon a könyvtárban egy szamizdatgyűjteményt. Minden alkalommal rendesen fizetett készpénzzel az általam adott kiadványokért.

Kíváncsi lennék, hogy az adminisztrációt, a papírokat hogy intézte ezzel kapcsolatban a könyvtár. Hiszen én természetesen nem adtam számlát az átvett pénzekről. Gondolom, manapság olvashatók az akkor általam átadott szamizdatok a könyvtárban. Feltételezem persze, hogy kikölcsönözni nem lehet ezeket a kiadványokat.

Néhány technikai részlet

Ebben a fejezetben arról szeretnék írni, hogy mennyibe kerültek a szamizdat könyvek, újságok, mennyit kaptak a nyomdászok, hol szereztük be a nagy mennyiségű papírt, a nyomdafestéket. Meg lehetett-e élni a szamizdatozásból stb.

A fentiekből talán már kiderült, hogy a szamizdatok alapvetően kétféleképpen készültek. Az egyik lehetőség volt, hogy egy hivatalosan működő állami vagy szövetkezeti nyomdában rávettünk valakit, hogy például munkaidő után titokban nyomtasson nekünk szamizdatot. A kérdés, hogy mennyit kapott egy nyomdász nehezen megválaszolható, hiszen azóta eltelt kb. 30 év.

Gondoljuk el, ki az, aki pontosan emlékszik arra, hogy 30 évvel ezelőtt mennyit keresett, és ha valamiféle fizikai munkát is végzett, mennyit kapott egy-egy konkrét elvégzett munkáért. Nos, szerintem a legtöbben nem emlékeznek ilyenekre, legfeljebb meg tudják nézni a munkakönyvüket (ha még megvan), és abban megtalálható például a havi jövedelem. Ugyanígy sajnos nem emlékszem, hogy mennyit fizettem a nyomdai tevékenységen belüli különböző munkafázisok elvégzéséért, melyeket gyakran több különböző ember végzett. (Néhány fontosabb munkafázis: síkfilm készítése a kéziratról, ofszet nyomólemez készítése, nyomtatás.) Természetesen az erre vonatkozó adatokat én soha nem írtam fel.

De hogy legalább részben válaszoljak a nyomdászokkal kapcsolatos kérdésre, azt tudom mondani, hogy amit ők kaptak a szamizdatért, azt nyilván a hivatalos fizetésükön kívül, plusz pénzként kapták. És aki volt olyan merész, hogy el merte vállalni a szamizdatos munkát, az az emlékezetem szerint nagyon örült a tőlem kapott pénznek, mely a hivatalos fizetésének a kiegészítése volt.

Hogy mégis hogyan alakultak ki a különböző munkafázisok „tarifái”, azt viszont el tudom mondani. Amikor kb. 1983 végén felajánlottam Demszky Gábornak, hogy ki tudok nyomtattatni szamizdatokat a részére, akkor megkérdeztem tőle, hogy mennyit ajánljak a nyomdásznak a munkájáért. Ő mondott tarifákat, melyek gondolom, már az előző tapasztalatok figyelembevételével alakultak ki. Ezek az árak valószínűleg bizonyos szokásos „feketepiaci” árakon alapultak.

Később, amikor már önállósodtam, önálló kiadványaim lettek, továbbra is ezeket a munkadíjakat alkalmaztam, persze az adott körülményeket figyelembe véve néha változtattam, és infláció is létezett.

A kiadványok ára természetesen nagyon vegyes volt. Megnézegettem a gyűjteményemet, több könyvnek a hátoldalán ott van az ár. Néhány példa: Hírmondó (újság) 40 Ft, Demokrata (újság) 40 Ft, Pacepa (2 kötet) 180 Ft, Petri verseskötet 100 Ft, Külön Beszélő (a normál Beszélőnél sokkal vékonyabb, csak néhány oldal) 10 Ft, Beszélő (16. szám) 80 Ft.

Összességében azt mondhatom, hogy az árak általában 40 forinttól 200 forintig terjedtek, attól függően, hogy milyen vastag volt a kiadvány. Nyilván egy két kötetes könyv lényegesen többe került, mint egy vékony füzetecske.

*

A hivatalosan működő nyomdákban végzett „fekete” nyomtatáson kívül létezett egy másik szamizdatkészítési mód. Lakásokon szitázva (ez egy egyszerű nyomdai eljárás) vagy stencilgépen is készültek szamizdatok. Stencilgépet lényegében úgy lehetett szerezni, hogy nyugatról becsempésztek néhány gépet, és eljuttatták a szamizdatosokhoz. Sokat segítettek a nyugat-európai emigráns magyarok. (Az Áramlat kiadványok közül csak egy-kettő készült ilyen módon, így ezzel kapcsolatban nekem csak kevés információm van. A kiadványaim többsége hivatalosan működő kis nyomdákban készült a fent már leírt módon.)

Hogyan szerezték be a papírt és a szükséges festéket a szamizdatosok a stencilgéphez? Nos, ezzel kapcsolatban el tudom mondani, hogy ahogy már fentebb említettem, Király Béla: Honvédségből néphadsereg című könyvét a Magyar Október szamizdatkiadóval együttműködésben sikerült az Áramlatnak megjelentetnie, úgy, hogy stencilgépen készült a nyomtatás. Előtte természetesen be kellett szerezni a papírt és a festéket.

Annak idején az Andor utcában (XI. kerület) volt egy nagy papírbolt, ahol közületeket is kiszolgáltak. Ide mentünk papírt venni. A boltban Sulyok Miklós egyszerűen bemondta egy Vitéz utcai KFT nevét és címét, amit előzőleg egy kapura kiírva látott, és így vettük meg a papírt.

Egy másik eset a „beszerzésekkel” kapcsolatban: Volt egy hosszabb, kb. féléves időszak, amikor Demszky Gábor valamilyen okból nem tudott stencilfestéket szerezni. Nekem meg éppen volt lehetőségem rendszeresen, több hónapon keresztül megszerezni számára a festéket. (Egy nyomdász ismerősöm hozta.) Ebben az időszakban rendszeresen én vittem Gábornak a festéket. Ellenszolgáltatásként kaptam tőle egy stencilgépet.

Ezzel a géppel kapcsolatban sok problémám volt. Bár több szakembert megkértem, hogy segítsen, senki nem tudta működésbe hozni a gépet. Lehet, hogy Gábornak sem sikerült előtte.

*

Egy későbbi fejlemény ezzel a géppel kapcsolatban, hogy kb. 1990-ben kapcsolatba kerültem valakivel, aki akkor országgyűlési képviselő volt, és vállalta, hogy kihasználva diplomáciai mentességét, beviszi Romániába a gépet a kocsijában, és átadja székely ismerőseimnek, Borbély Leventének és Barabás Istvánnak. (Borbély Leventével kapcsolatban két megjegyzés: Levente már 1989-ben kezdeményezte, hogy a székelyek újra használják a székely zászlót. A budapesti 1989. március 15-i megemlékezésen ő a székely zászlóval vett részt. Azóta nagyon divatba jött a székely zászló. A zászlóhoz hasonlóan Levente kezdeményezte a székely rovásírás használatát helységnévtáblákon és másutt.)

Sokkal később megtudtam, hogy a székelyek működésre tudták bírni a gépet, és hasznos, székely témájú dolgokat tudtak rajta kinyomtatni. Legújabb fejlemény, hogy az akkori országgyűlési képviselő ma miniszter.

*

Egy ritkábban előforduló kérdés, hogy a szamizdatoknak volt-e impresszumuk, bele volt-e írva egy könyvbe, egy folyóiratba, hogy ki készítette, és az illetőnek mi volt a címe. Nos, általában semmiféle impresszumot nem tartalmaztak a szamizdatok, nem volt a kiadványba beleírva, hogy ki adta ki.

Csak két kivételről tudok. A Beszélő folyóiratba bele volt írva a szerkesztők neve, címe, sőt a telefonszáma is. A másik kivétel volt az ABC kiadó. Az ABC által kiadott könyvekben, újságokban benne volt a kiadó vezetőjének, Nagy Jenőnek a neve és a címe.

Szerintem azonban fontos ehhez hozzátenni, hogy rendőrségi szempontból valószínűleg nem volt jelentősége annak, hogy ezeknek a kiadóknak a neve nyilvános volt. Pusztán ezért senkinél sem tartottak házkutatást. Például Kis Jánosnál, a Beszélő legismertebb szerkesztőjénél tudomásom szerint soha nem volt házkutatás, bár a neve minden Beszélőn ott „virított”.

A rendőrség nem tartott házkutatást pusztán azért, mert tudta valakiről, hogy szamizdatkiadással foglalkozik. Házkutatás leginkább akkor volt, ha az illetőnél éppen nagy mennyiségben, például 1000 példányban volt szamizdat. Akkor viszont nagyon is lecsapott a rendőrségi „kommandó”, és elvittek mindent. Általában megvárták, hogy elkészüljön egy kiadvány, és csak akkor jelentek meg, amikor már minden elkészült, így a szamizdat kiadónak nagyobb volt a kára.

*

Visszatérve az eredeti, igazán fontos kérdésre, hogy meg lehetett-e élni a szamizdatozásból, azt tudom mondani, hogy mivel pontos adatok, például, hogy mennyit kaptak a nyomdászok, nincsenek, ezért másképpen kell megközelíteni a kérdést.

Ez pedig: Hogyan éltünk mi, szamizdatosok, milyen volt az életvitelünk? Általában nem tudok és nem is akarnék válaszolni erre a kérdésre, de magamról tudnék mit mondani.

Nos, én a szamizdatozás mellett matematika magánórákat adtam. Így meg tudtam élni valamilyen „átlagos” szinten. Nem volt kocsim, nem utazgattam, legfeljebb a „szomszédba” mentem el, Csehszlovákiába vagy Lengyelországba. (Nyugatra először ’87-ben egy egynapos bécsi útra tudtam elmenni. Később ’88-ban jutottam el távolabb, Londonba.) Ráadásul 1986 és ’88 között közel két éves szünetet kellett tartanom a szamizdatkiadásban pénzhiány miatt. Szóval, leegyszerűsítve így éltem én, a szamizdatos.

A folytatás ide kattintva olvasható:

>>II. rész: Független megemlékezések, tüntetések a Kádár-korszakban

I. rész | II. rész | III.rész

---

Jegyzetek

[1] A szamizdat szó az orosz „szam” és „izdatyelsztvo” szavak összevonásával alkotott betűszó, melynek jelentése saját kiadás. | Bővebben: a szamizdat szó eredete, jelentése

[2] KISZ = Kommunista Ifjúsági Szövetség

[3] G. János azóta már meghalt.

[4] Sokkal később, mostanában tudtam meg, hogy Rózsa Gábor lakásán, az ő segítségével végezték el a társaim a könyv befejező, kötészeti munkáit.

[5] Vaculik írását csehből fordította le Paulik Antal. Magyarul az Áramlat kiadásában jelent meg először ez a kis remekmű.

[6] Most ezek a városok jutnak eszembe: Kaposvár, Keszthely, Tata, Pécs, Szeged, Szentes

---

Az első rész tartalmából: Mi volt a szamizdat és hogyan működött? Dokumentumok, adalékok, sok személyes élmény a Kádár-korszak utolsó éveiből. A cenzúrát megkerülő lapok, kiadványok, könyvek megjelentetése és terjesztése a szocializmus éveiben Magyarországon. A következő részben: A szamizdat és a besúgók. Illegális tüntetések és évfordulós megemlékezések a rendszerváltás előtt.  Dokumentumok, helyszíni fotók, fénymásolatok a korabeli kiadványokból. – A szerző sok személyes élmény alapján írta meg visszaemlékezéseit. | Szamizdat sajtó