Hogyan működött a „földalatti” könyvkiadás a szocializmus nehéz éveiben? Illegális tüntetések a rendszerváltás előtt. Dokumentumok, adatok röviden. Sok személyes élmény. I. rész | II. rész | III.rész

Jakab Lajos

A szamizdat belülről – az én történetem

II. rész: Független megemlékezések, tüntetések a Kádár-korszakban

Besúgók körülöttünk. 1986. március 15.

A könyvkiadáson kívül szeretnék írni néhány olyan fontos dologról, melyek az utolsó időszakban, ’86-tól, ’87-től történtek. Ilyenek voltak a március 15-ék. Mint közismert, a szocializmusban az állam kisajátította magának március 15-e megünneplésének „jogát”, lehetőségét. A független kezdeményezéseket megpróbálták elnyomni.

Annak idején, a ’80-as években hallottam, hogy a ’70-es években voltak kezdeményezések március 15. független megünneplésére néhány fiatal részéről, főleg az V. kerületi Március 15. téren. A hírek szerint ezeket a fiatalokat annak idején súlyos büntetésekkel sújtották. Én nagy tisztelettel gondoltam ezekre a számomra névtelen, ismeretlen emberekre. Nagyra értékeltem a bátorságukat, és azt szerettem volna, ha a ’80-as évek ellenzéki mozgalmai követték volna a példájukat.

Március 15-ének a független megünneplését a „demokratikus ellenzék” által először 1986-ban kezdeményeztem. Mindenféle terveim voltak, melyekről többeknek beszéltem. Most már tudom, hogy nem kellett volna! Csak szűkebb körben lett volna szabad beszélni a terveimről. Gondolom, voltak körülöttem besúgók, akik „jelentettek” a terveimről, és ennek hatására a 15-ét megelőző napokban a rendőrség intenzíven elkezdett követni, nyilván meg akarták tudni, hogy kikkel állok kapcsolatban, mit tervezek.

*

Itt teszek egy kis kitérőt a besúgókkal kapcsolatban. Nehéz volt észrevenni konkrét „jeleket” a körülöttünk lévő besúgókkal kapcsolatban. A dolgok nem voltak „fekete-fehérek”. Mint már említettem, 1986. március 15. előtt én sokat beszéltem a terveimről, hogy mit kellene csinálni 15-én. Az, hogy ezek után intenzíven elkezdtek követni, nyilván azért történhetett meg, mert a körülöttem lévő besúgók beszámoltak a rendőrségnek a fejleményekről. A besúgók jelenlétét csak ilyen közvetett bizonyítékok mutatták. Én általában nagyon meggondoltam, hogy kit bélyegzek meg azzal, hogy besúgónak mondom az illetőt, mert tudtam, hogy ezt többnyire elég nehéz bizonyítani. Így ritkán vádoltam meg bárkit is.

A besúgókkal kapcsolatban volt és van egy nagyon elterjedt nézet. Ez így hangzik: nagyon könnyen lebuktatható egy besúgó egy bizonyos módszerrel. Ennek az a lényege, hogy elmondunk valamit annak, akiről azt feltételezzük, hogy besúgó. És fontos, hogy senki másnak nem mondjuk el ezt a dolgot, csak neki! Ha ezek után a rendőrök tudomást szereznek az elmondott információról, akkor azt nyilván csak az illetőtől tudhatták meg, tehát az illető biztosan besúgó. Általános vélemény szerint ez egy 100 %-osan biztos „teszt”.

Nos, ezzel az általános véleménnyel szemben én azt gondoltam és mondtam, hogy még ebben a „100 %-os” esetben sem biztos, hogy a meggyanúsított személy tényleg besúgó.

Ugyanis simán előfordulhat, hogy az illető, akiről azt feltételezzük, hogy besúgó, egy kicsit beszédes, és elmeséli a csak neki elmondott információt másnak, másoknak. És lehet, hogy ezek között a „mások” között van egy besúgó! És ez a más valaki mondja el aztán az információt a rendőrségnek, nem az, akinek eredetileg elmondtuk a lebuktatás szándékával! Mivel ez természetesen lehetséges, illetve akkoriban is lehetséges volt, ezért aztán annak idején azon a véleményen voltam, hogy nincs 100 %-os eset, nincs olyan, hogy valaki biztosan besúgó.¹

Megtörtént, hogy valakit meggyanúsítottak azzal, hogy besúgó volt, de a legtöbb esetben minden kétséget kizáró bizonyítékokat nem nagyon lehetett találni az illetővel szemben.

Ma persze már más a helyzet, mert ma már tudhatjuk, láthatjuk bizonyos emberek beszervezési kartonját, jelentéseit a szerveknek. De akkor, 30 évvel ezelőtt természetesen erre nem volt lehetőség.

1989 után kiderült, hogy egy-két ember, akit annak idején többen besúgással vádoltak, valójában nem volt besúgó. Ezzel szemben megtudtuk többekről, akikről akkoriban a társaság egyáltalán nem gondolta, hogy besúgók, hogy sajnos mégis azok voltak.

*

1990 után konkrétan megtudtam négy-öt szamizdatos ismerősömről, hogy besúgók voltak. Most, így utólag elgondolkoztam azon, hogy hogyan viselkedtek ezek az emberek annak idején, 25-30 évvel ezelőtt. Lehetett volna-e látni valamiféle jelét annak, hogy ők besúgók voltak? Nem sok jel volt, de azért visszagondolva, azt tudom mondani, hogy valami közös mégis volt ezekben az emberekben. Érdekes módon mind a négy-öt személy, akikről utólag megtudtam, hogy besúgók voltak, valahogy egyformán viselkedett. Mindegyik nagyon fesztelen, szinte túlzottan fesztelen, könnyed és barátságos volt.

Ezzel szemben például én, azt hiszem, egyáltalán nem voltam fesztelen, zárkózottabb voltam. Legalábbis, ha a szamizdatos munkáról volt szó. Különösen, miután megsejtettem, hogy vannak közöttünk besúgók, óvatosabbá váltam. Megpróbáltam vigyázni, hogy információkat ne adjak át szükségtelenül, mert csökkenteni akartam a lebukás kockázatát.

Természetesen a legközvetlenebb társaimmal már persze „lazább” volt a kapcsolatom.

*

Nem vagyok pszichológus, de a fentieknek gondolom, az lehetett a magyarázata, hogy a besúgók talán akaratlanul, tudat alatt jobban szerették volna, ha a társaságunk elfogadja, befogadja őket. Ezért lehetett részükről a szinte túlzottan barátságos, „fesztelen” viselkedés.

*

Visszatérve március 15-éhez, az elbeszélésekből úgy tudtam, hogy az ellenzéki ünneplés leggyakoribb „menetrendje” az előző években az volt, hogy miután a Nemzeti Múzeum előtt a hivatalos ünnepség véget ért, sokan a Múzeumtól átmentek a Március 15. térre, és aztán ott próbálkoztak valamiféle független megemlékezéssel, felvonulással. Ez általában 12 órakor kezdődött, indult.

Nos, részemről az 1986. március 15-e nem igazán sikerült. Egy nagyon egyszerű hibát követtem el, ugyanis kb. negyed órával 12 után értem oda a Március 15. térre, akkor, amikor a tüntetők már elindultak, és a tér már üres volt. Viszont voltak ott rendőrök, többek között az a civil ruhás rendőr, aki az előző években többször is lebuktatott, elvette tőlem a szamizdatokat stb.

Bekísértek az V. kerületi rendőrkapitányságra (Szalay utca), és az egész délutánt ott töltöttem, nem engedtek el. Többször volt kihallgatás, a segélybankóval kapcsolatban felmerült a vád, hogy „bankjegyet hamisítottam”. De hát ez a vád komolytalan volt, hiszen a segélybankó 25 forintos címletű volt, hivatalos 25 forintos bankjegy meg nem is létezett.

Egy epizódot szeretnék elmondani a kihallgatással kapcsolatban. Előtte azonban felidéznék egy már előzőleg elmondott dolgot: 1985 első felében sikerült kiadni Duray Miklós Kutyaszorító című könyvét. A nyomtatást is és a könyv bekötését is én intéztem. Nagyon gondosan szerveztem meg a dolgokat, nagyon odafigyeltem, hogy ne kövessenek stb. Ezért biztosra vettem, hogy ezt, ennek a részleteit, például a helyszínt nem ismerték a rendőrök.

Ehhez kapcsolódik, hogy a kihallgatáson a rendőrtiszt szerette volna azt a látszatot kelteni, hogy ő mindent tud, és hogy egyszerűbb, ha mindent bevallok. (Gondolom, a mai rendőrök is ilyenek.) Azonban, amikor a rendőr arra célozgatott, hogy ő mindent tud, én visszakérdeztem, hogy ha annyira mindent tud, akkor mondja már meg, hogy hol kötöttük be a Kutyaszorítót? Erre nem tudott mondani semmit!

A kihallgatásokon kívül a délután nagy részét azzal töltöttem, hogy a rendőrség folyosóján ültem. Végül este kiengedtek. Gondolom, az egésszel az volt a céljuk, hogy ne vehessek részt az ellenzéki felvonulásban.

Miután este kiengedtek, hazamentem. (Egyébként ebben az évben volt az úgynevezett „lánchídi csata”, melynek során a Lánchidat mindkét végén lezárták a rendőrök, és az ott rekedt felvonulókat egyenként igazoltatták, és a személyi igazolványokat elvették. Nem voltam ott, ezért részleteket erről nem mondanék.)

Zárásként 1986. március 15-éhez és a besúgók témájához még elmondok egy érdekes esetet. Hogy a besúgókkal kapcsolatban mennyire bonyolult és nehezen átlátható volt a helyzet, mutatja az alábbi kis történet: 1986. március 15-én a (hatalomtól) független felvonulók között volt Diószegi Olga szamizdatos aktivista. Miközben az emberek mentek, ő pénzt gyűjtött Nagy Jenő szamizdat kiadó megsegítésére. A sor végén lévő Diószegit a felvonulás közben civil ruhás rendőrök elvitték.

Később, március 15-e után néhány szamizdatos, Diószegi állításai alapján, megvádolta Tomka Mihályt azzal, hogy elősegítette a lány rendőrségi „kiemelését” a tömegből úgy, hogy szándékosan a vonulás végére „csalta” Diószegit és hagyta, hogy elvigyék a rendőrök. (Tomka Mihály a szamizdatterjesztésben és a nyomdai kapcsolatok szervezésében vett részt.)

Utólag, most hogy rendelkezésre állnak a Történeti Hivatal dokumentumai, azt lehet mondani, hogy nem volt semmi alapja annak, hogy Tomkát akkor megvádolták azzal, hogy ő beépített besúgó lett volna a szamizdatosok körében.

És, hogy legyen még egy „csavar” a történetben, azóta kiderült, hogy a Tomkát vádlók között viszont az egyik személy (O. András) besúgó volt. Tehát a besúgó vádolta a „nem-besúgót” besúgással!

1987. március 15.

Az 1987. március 15. egészen másként alakult. 12 körül ott voltunk ellenzéki ismerőseimmel a Petőfi szobornál. Aztán a kabátom alól elővettem egy nemzeti színű zászlót, a másik végét megfogta Philipp Tibi, és elindultunk a zászlót kifeszítve. A többiek pedig jöttek utánunk. Már pontosan nem emlékszem az útvonalra, de gyakorlatilag biztos, hogy elmentünk a Kossuth térig, aztán a Margit hídon át Budára. Ott pedig mentünk a Bem tér felé.

Tudomásom szerint ez volt az első olyan eset, amikor a felvonulás a „demokratikus ellenzék” kezdeményezésére indult el.

Voltak előtte is „vonulások”, melyekben szamizdatosok is előfordultak, de akkor a kezdeményezők, az élen állók számunkra ismeretlen (valószínűleg) egyetemisták, középiskolások voltak.

*

Egy érdekesség: Utána, március 15. után kb. két nappal találkoztam Demszky Gáborral. Lelkesen meséltem neki, hogy milyen nagy élmény volt több ezer emberrel együtt menni, vittük a zászlót stb. Kérdeztem, hogy miért nem jött velünk. És ő csak hallgatott.

Sokkal később, kb. 1995-ben tudtam meg, hogy ő bizony előbb, a ’70-es évek elején még éppen a március 15. megünneplése ellen tüntetett valami „maoista” mozgalom keretében. Előzőleg tehát ő március 15. ellen tüntetett, viszont mi, ellenzékiek 1987-ben, ’88-ban már éppen március 15-ért tüntettünk. Nyilván lelkiismereti válságot élt át Gábor, miközben én meséltem neki a sikeres tüntetésünkről.

Az 1987. március 15-i felvonulásunkról jó beszámolót adott a Demokrata, Nagy Jenő szamizdat újságja, ami átlagban havonta jelent meg. A Demokrata beszámolójából többek között kiderül, hogy a felvonulás egy-egy állomásánál két beszéd is elhangzott (Gadó György, Pákh Tibor). Tehát a közhiedelemmel ellentétben (Hodosán Róza: Szamizdat történetek, 181. old.) már 1988 előtt is voltak beszédek az ellenzék felvonulásain.

„Amikor a Petőfi-szoborhoz értek a Múzeum-kertben tartott hivatalos ünnepségről azok, akik a független megmozdulásban is részt akartak venni, nem volt ok a további várakozásra. Jakab Lajos a szamizdat aktivistája kibontotta a kabátja alatt magával hozott nemzeti színű zászlót, és a demokratikus ellenzék néhány más tagjával együtt hamarosan kiformálódott a menet, amelyet ezúttal – a tavalyitól eltérőleg – nem középiskolások indítottak meg, hanem az ellenzék meglett korú emberei.”… „…Gadó György a (Kossuth) szobor lépcsőjére állt, és rövid, rögtönzött beszédet mondott…” „…Valóságos demokráciát akarunk és valóságos szabadságjogokat: a szólás, a gyülekezés és a sajtó tényleges szabadságát. A megújulás folyamatában a demokratikus ellenzéknek is szerepe lesz.”

A Demokrata cikke:

A Párizsban megjelenő emigráns Irodalmi Újság is beszámolt 1987. március 15-e budapesti ellenzéki megünnepléséről. Az alábbiakban az újság cikkének egy részlete (az eredeti dokumentum kattintással nagyítható):

30 évig tartó kikényszerített némaság után nagyszabású politikai tüntetésre került sor Budapesten, az 1848-as demokratikus forradalom kitörésének évfordulóján. A tüntetést a magyarországi demokratikus ellenzéki mozgalom külföldön mindeddig kevéssé ismert résztvevői vezették.

Néhány perccel 12 óra előtt, a hivatalos ünnepségek befejeztével három fiatal lány – mindhárman a demokratikus ellenzék köréhez tartoznak – a Petőfi-szobor talapzatára nagy virágcsokrot helyezett ilyen feliratú szalaggal: „S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! – A demokratikus ellenzék.” Az idézet Petőfi Sándor „A nép nevében” c. verséből való. Közel kétezren gyűltek össze a szobor körüli téren. Elénekelték a Himnuszt,  a Szózatot, az Erdélyi Himnuszt, Kossuth nótákat és az Illés-együttesnek a forradalom emlékét idéző dalait, aztán előkerült egy nemzetiszínű zászló és Gadó György, Jakab Lajos és ifj. Phillipp Tibor vezetésével a Kossuth tér felé indultak. (Gadó György A Hírmondó és a Demokrata c. szamizdat-folyóiratok munkatársa, sorozatosan tartottak nála házkutatásokat és szabtak ki rá súlyos pénzbírságokat az elmúlt évben; Jakab Lajos az „Áramlat” – korábban a „Szabadidő” – nevű független könyvkiadó szervezője; ifj. Philipp Tibor lakásában rendezték meg az INCONNU kiállítását és a március 14-i emlékestet). A Parlament előtti teret motoros rendőrök zárták le,  de a menet – most a Marseillaise-t is énekelve – kerülő úton mégis eljutott a Kossuth-szoborhoz. A szobor talapzatáról az immár háromezres…

1988. március 15.

Aztán következett az 1988. március 15. Én az előző március 15-ékből hiányoltam, hogy nem voltak transzparensek. Egyetlen zászlót vittünk, többnyire némán. És ez volt az egész, bár ehhez is nagy bátorság kellett akkor. Szerettem volna, ha feliratokat is vittünk volna.

1988. március 15-e előtt néhány nappal, 12-én vagy 13-án a házunk közelében állt egy rendőrautó, és bevittek engem a kerületi (XXII. ker.) rendőrségre. Ott „elbeszélgettek” velem, és felszólítottak, hogy 15-én ne vegyek részt semmiféle „zavargásban”. Én lényegében nem válaszoltam, magamban azt gondoltam, hogy azért megpróbálom megcsinálni azt, amit elterveztem. Aztán elengedtek.

*

Bartók Gyulával, az Égtájak Között nevű szamizdat újság egyik szerkesztőjével, elterveztük, hogy három feliratot készítünk. Ezeket választottuk: „Egyesülési szabadságot!” „Valódi reformokat!” és „Sajtószabadságot!”

A feliratokat Gyula fújta. Hogy hol történt ez a munka, azzal kapcsolatban Gyula és én kétféleképpen emlékezünk. De a dologban szerintem nem ez a fontos.

Gyula azt szerette volna, ha másokat is bevonunk az akcióba. Ez annyiban jogos lett volna, hogy akkor lehetett volna több jó ötlet is. Én viszont az előző évek rossz tapasztalatai alapján nagyon féltem a besúgóktól. Azt gondoltam, hogy az a legjobb, ha minél kevesebben tudunk a dolgokról. Végül különösebb vita nélkül megegyeztünk, és csak mi, ketten találtuk ki és csináltuk meg a transzparenseket.

*

Aztán elkövetkezett március 15-e. Én az előző éjszakát óvatosságból nem otthon töltöttem. Nem akartam, hogy elvigyenek, és megakadályozzák, hogy részt vegyek a felvonulásban. (Egyébként ugyanígy csináltam az előző években is, a 15-e előtti éjszakát szándékosan nem otthon töltöttem.) 15-én reggel több, talán hat ellenzéki személyt elvitt a rendőrség az otthonából. Ha akkor nem otthon tartózkodtak volna, valószínűleg megúszták volna.

Nem tudom, hogy én az elvittek közé tartoztam volna-e, ha otthon vagyok. Mindenesetre engem a lakóhelyemen nem kerestek. Lehet, hogy azért, mert nem is akartak elvinni, de lehet, hogy azért, mert tudták, hogy nem vagyok otthon, hiszen sok helyszínt figyeltek a rendőrök akkortájt.

Nos, végül sikeresen megérkeztünk Gyulával a Március 15. térre. A kabátunk alatt voltak a feliratok és a zászló. Néhány jó ismerősünknek odaadtuk a feliratokat, mert úgy nyilván biztonságosabb volt, ha több helyen voltak.

Aztán elindultunk a szokásos zászlóbontással. És aztán a feliratok is megjelentek. Minden nagyon jól sikerült, nagyon örültem. A zászlót és a feliratokat persze nem mindig ugyanaz vitte. Néha továbbadtuk, hogy más is vihesse. Én a felvonulás második felében nem vittem a feliratokat és a zászlót, mások vitték. Amikor az utolsó állomásra, a Bem térre odaértünk, rájöttem, hogy jó lenne megtartani legalább az egyik feliratot emléknek. Láttam az egyiket egy fiú kezében, és elkértem tőle. Mondtam neki, hogy egy társammal együtt csináltuk, és fontos ez nekem. Végül nagy nehezen beleegyezett, és odaadta nekem a nála lévő feliratot. Így maradt meg nálam, és még ma is megvan a „Valódi reformokat” felirat.

Az október 23-ák megünneplése

Nagyon sokáig természetesen nem lehetett megünnepelni október 23-át. Az első időkben legfeljebb lakásokon emlékezhettünk meg a forradalomról. Az egyik ilyen kb. 1987-ben történt, Philipp Tibi lakásán, a Nádor utcában. (Akkor Münnich Ferenc utca volt a neve.) 50-100 ember vett részt a megemlékezésen. Felemelő volt.

Ide kapcsolódik, hogy az Inconnu művészeti csoport is csinált egy kiállítást ’56-ról, de részletekre nem emlékszem.

Aztán elérkezett 1988. október 23. Előzőleg a rendőrség betiltotta a gyülekezéseket, felvonulásokat. Az MDF, a Szabad Kezdeményezések Hálózata és még néhány szervezet vezetése meghátrált, és felhívást tettek közzé, hogy az emberek ne gyülekezzenek, és ne vonuljanak fel október 23-án. (Az úgynevezett Demokratikus Ellenzéknek, a „szamizdatosoknak”, az utolsó időszakban a Szabad Kezdeményezések Hálózata volt a szervezete. Később ebből lett az SZDSZ.)

A lemondó felhívás ellenére 23-án délelőtt kb. 50-100 ember összejött először a Gellért térhez közel, a Bartók Béla úton. Ott voltak persze a rendőrök is, és mielőtt kialakulhatott volna valamiféle felvonulás, azt csírájában elfojtották. Szinte mindenkit igazoltattak, nem hagyták, hogy elővegyem a zászlót stb.

Egy fénykép erről a rendőri akcióról (kattintással nagyítható):

Néhány általam ismert személy a képen: Bogád Antal (válltáskával), Pálinkás Róbert (napszemüvegben), Pákh Tibor (kalapban, hátul), én oldalról látszom a háttérben (hosszú, göndör hajam van)

A Bartók Béla úti huzakodás után, talán 1-2 órával később kialakult egy gyűlés a Vörösmarty téren. Ott legalább egyenruhás rendőrök nem voltak, így viszonylag sikeresen meg tudtuk tartani a gyűlést. Azon a napon tudomásom szerint más emlékezetesebb dolog nem történt.

A következő napon a rendőrség így számolt be a 23-i eseményekről (kattintással nagyítható facsimile jobbra):

23-a után néhány nappal a Ráday utcában, egy étteremben (akkor még csak két-három étterem volt az utcában) a Szabad Kezdeményezések Hálózata gyűlést tartott. Sokan nagyon elégedetlenek voltak azzal, hogy a Hálózat felhívta az embereket arra, hogy ne tüntessenek 23-án.

Amikor ez a probléma a gyűlésen kirobbant, a levezető elnök bejelentette, hogy szünetet tart, és majd a szünet után beszélünk erről. Aztán, amikor a szünetnek vége lett, egy másik témát vett elő a levezető elnök. Így oldotta meg, hogy ne kelljen beszélni a kényes témáról, hogy ne kerüljön a Hálózat vezetése szorult helyzetbe.

Ez a módszer engem nagyon emlékeztetett a KISZ-beli „demokratikus” trükkökre, amikor a vezetőség becsapta a tagságot, és keresztülvitte az akaratát. Gondolom, az MSZMP-ben is voltak hasonló trükkök. Ezeket szerencsére nem kellett megismernem, mert mindig távol tudtam maradni az MSZMP-től.

Hogy ki volt a gyűlés levezető elnöke? A nevét tudom (ismert szamizdatos ember), de itt nem írnám le.

Amikor ezt a visszaemlékezést elkezdtem írni, elhatároztam, hogy nem írok másokról rosszat, abban az esetben, ha nincs egyértelmű bizonyíték. Többek között azért döntöttem így, mert sokszor nehéz lenne, vagy lett volna bizonyítani, hogy valóban egy adott, meggyanúsított személy követett-e el valamit, pl. beárult engem a rendőrségnek stb.

Ebben az esetben a helyzet persze teljesen más, hiszen itt egyértelműen lehet tudni, hogy ki volt a levezető elnök. De talán nem mindig a konkrét név a fontos. Ha XY nem tette volna meg, amit megtett, lehet, hogy megtette volna helyette más. Itt a módszer volt a lényeg, ahogyan eltussolták a kérdéses ügy megtárgyalását, ahogy elhárították a felelősséget a Szabad Kezdeményezések Hálózatának megbeszélésén.

A folytatás ide kattintva olvasható:

> III. rész: Az illegális sajtó és a kívülállók. Zárszó

A kezdetek. Az illegális sajtó << előzmény

I. rész | II. rész | III.rész

---

Jegyzet

[1] Egy-két esetben ugyan előfordult, hogy a besúgó véletlenül elszólta magát, és így bizonyítékot szolgáltatott önmaga ellen, de ez nagyon ritka volt.

---

 

Független megemlékezések a Kádár-korszakban – A szamizdat belülről – az én történetem c. visszaemlékezés II. része. A Kádár-korszak illegális utcai tüntetései, megemlékezései: március 15-i és október 23-i események 1986-ban, 1987-ben és 1988-ban, a rendszerváltást megelőzően. A szamizdatosok és a demokratikus ellenzék szervezésében sorra került megmozdulások Budapesten. Magyarország, Kádár-korszak, szocializmus, rendszerváltás, szamizdat sajtó, illegális tüntetés, független megemlékezés, március 15, október 23, megfigyelés, rendőrség, besúgó